Kocsmában mindig eszembe jutsz.
Az a ma már furcsán szeretett, szinte
legendává vált kötelék – ahol és ahogy
padokon dúdoltuk világmegváltásainkat,
lányok csókjain aludtunk el s asszonyok
ölében ébredtük az elnyújtott gyönyör reggeleit.
A minap újra itt voltál. Meghízva, kissé rekedten
dúdoltuk megint dalainkat. A lányok csókolomoztak,
az asszonyok meg évődve nézték, ahogy egymáshoz bújva
adtunk csókot elkoptatott arcainkra.
Kocsmában mindig eszembe jutsz.
Az első igaz ajándékom voltál. Úgy bontottalak ki,
ahogy még senki mást. Karomban tartva aludtunk el,
és hasamon fekve ébredtél. Szerettem nézni szemed.
Belélesve kutattam elrejtett önmagam, az ős-szeretet
rejtett megnyilvánulását. Ma messze vagy és kevés az idő.
Kevés az idő a mindenpillanthoz mérten. Hosszú a távolság
a szívünk közelségéhez. Lenni akartam általad, te szeretett mementóm.
Holnap újra együtt leszünk. Kimegyünk majd a tanyára
és, ha akarod, együtt fújjuk majd el a gyertyát.
Ha akarod, gyalog jövünk haza az esti mozi után,
csak hogy tovább tartson az út.
Ha akarod, titokban megfogom kezed
és csókot adok arcodra úgy, ahogy egykor – mindig.
Kocsmában mindig eszembe jutsz.
Együtt és egymástól tanultunk szeretni.
Remegő lábakkal jártunk ismeretlen ösvényeket,
s mire kitapostuk, árvává tettük magunkat.
A gyász olyan, mint a halál. Csapkodva, sírva
menekülünk s végül lekuporodva a sarokban,
fülünkre tapasztott kézcsonkokkal
várjuk, hogy véget érjen.
Túléltük mindketten.
Talán te is bölcsebb és erősebb lettél.
Nem haragszom, nem haragszol.
(vajon mennyi kérdőjelet bír el egy sor)
Kocsmában mindig eszembe jutsz.
Mekkora tüzet raktunk!
Mekkora tüzet, és mekkora sebbé
perzseltük az akkori jelent!
A tűzhalál a legszebb halál.
Öl ahol ér. Ölelve, harapva, tépve, sértve
s mégis: nem cserélném el semmiért.
Ugye tudod, a nyolcadik évbe értünk.
Még nem rév, de nekem fontos. Ahogy minden,
ami belőled származik. Vannak szakadékok és
vannak kegyetlen ormok. Itt is, ott is vagyunk olykor.
Kérlek, ne félj. Feled vagyok.
Kocsmában mindig eszembe jutsz.
Csoda vagy!!!!!!!!!!!
Az én igazi csodám!
Az élet vize,
a csobogó szeretet.
Benned (is) lesem magam,
csakúgy, ahogy
egykori ajándékom sziluettjét.
Látom, látlak, vágylak.
Karomra és szívembe tetováltalak,
mint aki féli azt, hogy túl messzire mész egyszer.
Történjen bármi,
lesz erőm felnevelni téged.
Kocsmában mindig eszembe jutsz.
Néha úgy rád szólnék: hagyd azt az utolsó két
viszkit, és jobb lenne hazamenned,
de tudom, meg se hallanád. Olyankor már messze jársz.
Szemedben furcsa képeket látok.
Homályos tereket és alakokat.
Talán csak a jobb kezed az, ami itt maradt.
Ütemet ver egy avítt dallam alá.
Na persze! Az is csak a tied. Mint ahogy lenni
szokott, így hajnaltájban.
Későre jár. Lassan meg kell
írnod a versed. Tudod, azt, amelyik sosem készül el.
Legutóbbi módosítás: 2016.01.22. @ 21:17 :: Jagos István Róbert
