Drága fiam!
Már két napja esik megállás nélkül. Az a kevés kis hó, ami ott nevetgélt az udvar végében, halk-csendes megadással olvadt el, és magával vitte a tél emlékeit. A tavalyi avarban a levelek örök álmukat alusszák, fedetlen fejű fák hívják magukhoz a tavaszt. Hideget fújnak a szelek, az ereszen még egy aprócska jégcsap harcol, de lassan feladja, és könnynek szökik a bokor szemébe.
Villanydróton ücsörögnek és hallgatnak nagyokat a gerlék, lábukat maguk alá húzzák, szárnyukat arcuk elé terítik, nem örülnek a szél becéző szavának.
Egy kiöregedett varjú az utcaajtó előtt ácsorog, csőrével néha kopogtat kicsinykét, majd előre–hátra ugrálgat, miközben átkait szórja a hallgatag kilincsre.
A kapu úgy tesz, mintha nem hallaná, mit döcög magában a vénség, a kilincs sem háborog, az meg csak ugrál tovább, majd mérgesen bekap egy magnak vélt kavicsot.
Esik szakadatlan, szél veri az ablakok vaksi szemét, hátára kapja az ajtó alatt szökő pillanatot, majd térdig emeli a rózsabokor ruháját. Őszről maradt rajta, az ember nem vette le, hát most a szél cibálgatja.
A kémény elengedte füstjét, nem várja vissza. Nem úgy, mint az a küszöbön maradt cipő a léptét.
Néhány napja hó takargatta, majd az eső mosdatta tisztára, ma meg a léptét hívogatja magához.
Fázósan húzza össze magát, letöröl egy könnycseppet arcáról, majd fűzőjét öleli szorosan.
Suttog is valamit neki, az meg lehajtja fejét, és csak néz a messzeségbe.
(egy emléket idéznek fel, egy nyarat, egy boldog pillanatot.)
Forró volt a levegő, alig lehetett kibírni a napon. A folyóra mentetek le pihenni, nevetgéléssel, úszással tölteni a napokat.
A nádas hangos kacagással fogadott benneteket, a víz alig várta, hogy hozzátok simuljon, és puha csókjaival kényeztesse arcotokat. A stég akkor már két napja készülődött a fogadásotokra, kérte a folyót, mosdassa tisztára, a széllel a leveleket fúvatta messzire, és nem engedte a szúnyogoknak, hogy ott pihenjenek.
Minden és mindenki titeket várt.
A házban hűvös volt, a redőnyök nem engedték be a napocska sugarait, a szőnyeg lustán nyújtózkodott, az ágyakon a párnák és plédek kíváncsian leskelődtek az ajtó felé.
Te megérkeztél barátaiddal, magatokkal vittétek a jókedvet és kacagást, az igaz barátságot.
(az a lépés, akkor maradt ott és azóta keresi a cipő.)
Tegnap a varjak arra jártak, egyikük a csőrébe kapta — emlékezett, mennyire várják — és elhozta.
Leírhatatlan a találkozásuk. Sok-sok hónap telt el az utolsó találkozás óta, és most újra együtt.
Most emlékeznek és ölelkeznek…
Már két napja esik szakadatlan.
A köveken apró tócsákban gyűlik a felhők könnye, bokrok alatt sárban tocsognak a fáradt napok, arcukra fröccsen a sár, hangosan zokognak.
A háztetőn egy öreg bagoly álldogál, a kőrisfádról varjak kiabálnak át a nyárfán pihenő gerléknek. Hozzád küldik üzenetüket, talán hallod is.
Az a lépés még mindig a cipővel suttog, arról a nyárról beszélgetnek.
Az öreg bagoly egyre csak a ködöt gyűjti szárnya alá, a kémény a széllel kesereg, valahonnan harang hangját hallani, csak a te hangod nem érkezik felénk.
Az eső meg csak esik, veri az ablakok szemét, mossa a megfáradt lépés arcát.
Én is fáradt vagyok, hátamon itt ülnek a nehéz gondok, az elmúlt hónapok keservei, mind a zsebembe bújtak és velem zokognak.
Már a csend sem olyan, mint azelőtt volt, nehéz, rossz szagú. Az eső sem tudja tisztára, illatosra mosdatni.
Két napja esik, a felhők könnye nem apad. Én tudom, jó fiam, érted sírnak.
Tenyerembe gyűjtök néhányat, gyöngynek fűzöm és nyakamra illesztem, hófehér gyolcsruhát veszek, és azzal a megkerült lépéssel várlak.
Várlak szűnni nem tudó akarással. Várlak türelmesen, várlak fájdalommal a szívemen.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Kozák Mari
