Hiányzol…
kopogja ujjam asztalsarkán
a ki nem mondott szókat,
s takarja fehér gyolcsba
a múlt szökni készülő álmait,
öltöztetve színes papírba
a megmaradt csodát,
ablakpárkányról sárba hulló
tegnapi látomást.
Hiányzol…
sírják velem a távoli hegyek,
s rejtenek jég marta hátukon
puha-bársony emlékeket,
vén fenyők ringatnak
karjukba’ megbújt nevetést,
háztetőknek adva az
ott maradt tied-ölelést,
még keresve némi reményt.
Hiányzol…
egy hóban feledett lépés
küszöb elé botlik,
a kéz imára kulcsolja ujjait
s a tenyér dadogva mond imát,
ajtó kilincsén kotorász
a még boldogtalan pillanat,
fény szökik küszöb alatt,
reggelre vártalak.
Hiányzol…
fázósan reszketem magamra
a holnap szürke ruháját
és dugom zsebembe
a rég megélt pillanatot,
a hegyeken túlról köddel
indul felém a magány,
hiányzol… kiáltanám,
de ajkamra fagy mai imám.