Éltem színpompás őszből lassan télbe fordul,
a vidám nyár emléke még élénken él szívemben,
de ifjúkori tavaszom illatai már megkoptak,
ereimben meglassúdott vérem, szívem lassú,
nyugodt palotásra váltott víg csárdás helyett.
Nem szövök merész álmokat, nem vágyom a Holdra,
se néhány holdra, én már kevéssel beérem,
annyival, hol nyugtom lehet e bolond világban.
Újra meg újra rácsodálkozom az otthoni tájra,
új arcot mutat annak, ki szeretettel kémleli,
a mindennapi apró csodákra és a miniszoknyákra,
melyek a lányok termetével mit sem változnak.
Áldott a világ, melyben élek, szeretetet remélek
a kortól, mely jót s rosszat egyaránt vegyítve
rázogatja a shakert, egyedi koktélom keverve.
Olykor belefeledkezem múltam türkiz tengerébe,
mely számomra áttetsző, csak alja zavaros néhol,
nem látom tisztán gyermekkorom boldog világát.
Cápák és ráják, de báránykák is úszkálnak benne,
meg bikák is, sokan, meg szép számú konok kosok.
Hínaras helyett pipacsot, sárga búzakalászokat
hintál a víz, mely sótlan, hisz egy élten át
sem sózta el könnyem, noha soha nem telt könnyen
fura kalandokkal teli életem.
Szép nap ez a mai, jó emlékezésre és elmélkedésre,
hisz lepergett előttem minden, csibészség, vágyak,
szexcsaták és szerelem, valóság és álmaim világa,
történelem és talmi vallás, hit, remény és szeretet.
Arcomat a téli nap meggyengült fényébe fordítom,
halk hálaimát mormolok a mindentudó Múzsáknak,
hisz vénségemre eljutottam a Parnasszus lankáihoz,
bár ormaira én már oxigénmaszkkal sem juthatok fel.
2016.01.24.
Kép: A múzsák (sarcophagus-relief, Louvre, Paris).
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: Márkus László
