Müller Henriette Annemariet : Dal egy dátum nélküli estéről

Eszembe jutott egy szellős nyári este,
azt hiszem, augusztus volt,
egy hídon álltam és
rád gondoltam,
mint máskor is gyakran,
éreztem valami fel nem foghatót.

Lenéztem a folyóra: egyszerre állt
mégis folyton mozgásban volt
ritmusát a szíveméhez igazította:
összehúz, elernyed,
összehúz, elernyed

akkor hirtelen egybefolyt az
egész világ,
egyszerre rezegtem a mindenség
összes atomjával,
minden izmom megfeszült,
átjárta gerincem kígyóját
a borzongás,
hogy, nicsak, bennem van
az egész világ
én meg annak parányi része
vagyok,
apró, de mégsem jelentéktelen,
mellette megvan egy saját világom is
benne, melynek
középpontja én lehetek.

Körülnéztem, a türkiz
cseppről-cseppre feketéskékre
váltott, láttam,
egyszerre voltam végtelenül
boldog és szomorú.

Igazán kár, gondoltam, hogy
így felborítottam kis
univerzumom harmóniáját
miattad és kilöktem magam
annak epicentrumából,
így mindketten felborultunk
az éterben feloldódtunk,
és összekapcsolódásunk
tönkretette az internethiány.

Pedig ugyanazt éreztük,
ugyanazért létezünk,
lehet, hogy smaragd
szempárod
az ég aljából egyre
bámul reám,
de te elveszítetted,
elfelejtetted a csodát
ami benned, s bennem,
minden emberben,
és az őket összetartó
lélek-háló fergetegében
lakozik.

Elhagytad magad 
és veled együtt engem is,
most nem néz vissza
rám víztükörből
kiemelkedő aurád,
nem töröd meg
a tökéletes csendet,
lehet, hogy jobb lenne tőlem
külön lenned,
és megtalálnod önmagad,
mert magad elől jól
elbújtál.

Hova lett a szikra
mi szép zöld szemedben
káprázott,
amibe beleszerettem?

Most fáj látnom,
hogy szenvedsz,
azt hiszed, bármi is
enyhítheti fekélyedet,
mit magadnak okoztál,
nem tudod, hogy
önmagad sebének
orvosa egyedül te vagy?

Én többé nem menthetlek meg,
pedig, hidd el, akarom
de inkább elengedlek
és távolról szeretlek,
veled együtt téged kereslek,
mialatt csónakázom a tavon.

Így elmélkedtem én rólad,
miközben egybeolvadtam
a világgal egy nyári alkonyon
a hídról lebámulva, hagyva
hogy bennem kavarogj.
Legutóbbi módosítás: 2016.01.17. @ 13:38 :: Müller Henriette Annemariet
Szerző Müller Henriette Annemariet 0 Írás
Müller Henriette Annemarie, 21, bölcsész, talán filozófusnövendék és önképző költőtanonc kedvenc szerelmes verseim: Szabó Lőrinc -Semmiért egészen, T.S. Eliot - The lovesong of St. Sebastian "ars poeticám": so you want to be a writer? Charles Bukowski if it doesn’t come bursting out of you in spite of everything, don’t do it. unless it comes unasked out of your heart and your mind and your mouth and your gut, don’t do it. if you have to sit for hours staring at your computer screen or hunched over your typewriter searching for words, don’t do it. if you’re doing it for money or fame, don’t do it. if you’re doing it because you want women in your bed, don’t do it. if you have to sit there and rewrite it again and again, don’t do it. if it’s hard work just thinking about doing it, don’t do it. if you’re trying to write like somebody else, forget about it. if you have to wait for it to roar out of you, then wait patiently. if it never does roar out of you, do something else. if you first have to read it to your wife or your girlfriend or your boyfriend or your parents or to anybody at all, you’re not ready. don’t be like so many writers, don’t be like so many thousands of people who call themselves writers, don’t be dull and boring and pretentious, don’t be consumed with self- love. the libraries of the world have yawned themselves to sleep over your kind. don’t add to that. don’t do it. unless it comes out of your soul like a rocket, unless being still would drive you to madness or suicide or murder, don’t do it. unless the sun inside you is burning your gut, don’t do it. when it is truly time, and if you have been chosen, it will do it by itself and it will keep on doing it until you die or it dies in you. there is no other way. and there never was.