Eszembe jutott egy szellős nyári este,
azt hiszem, augusztus volt,
egy hídon álltam és
rád gondoltam,
mint máskor is gyakran,
éreztem valami fel nem foghatót.
Lenéztem a folyóra: egyszerre állt
mégis folyton mozgásban volt
ritmusát a szíveméhez igazította:
összehúz, elernyed,
összehúz, elernyed
akkor hirtelen egybefolyt az
egész világ,
egyszerre rezegtem a mindenség
összes atomjával,
minden izmom megfeszült,
átjárta gerincem kígyóját
a borzongás,
hogy, nicsak, bennem van
az egész világ
én meg annak parányi része
vagyok,
apró, de mégsem jelentéktelen,
mellette megvan egy saját világom is
benne, melynek
középpontja én lehetek.
Körülnéztem, a türkiz
cseppről-cseppre feketéskékre
váltott, láttam,
egyszerre voltam végtelenül
boldog és szomorú.
Igazán kár, gondoltam, hogy
így felborítottam kis
univerzumom harmóniáját
miattad és kilöktem magam
annak epicentrumából,
így mindketten felborultunk
az éterben feloldódtunk,
és összekapcsolódásunk
tönkretette az internethiány.
Pedig ugyanazt éreztük,
ugyanazért létezünk,
lehet, hogy smaragd
szempárod
az ég aljából egyre
bámul reám,
de te elveszítetted,
elfelejtetted a csodát
ami benned, s bennem,
minden emberben,
és az őket összetartó
lélek-háló fergetegében
lakozik.
Elhagytad magad
és veled együtt engem is,
most nem néz vissza
rám víztükörből
kiemelkedő aurád,
nem töröd meg
a tökéletes csendet,
lehet, hogy jobb lenne tőlem
külön lenned,
és megtalálnod önmagad,
mert magad elől jól
elbújtál.
Hova lett a szikra
mi szép zöld szemedben
káprázott,
amibe beleszerettem?
Most fáj látnom,
hogy szenvedsz,
azt hiszed, bármi is
enyhítheti fekélyedet,
mit magadnak okoztál,
nem tudod, hogy
önmagad sebének
orvosa egyedül te vagy?
Én többé nem menthetlek meg,
pedig, hidd el, akarom
de inkább elengedlek
és távolról szeretlek,
veled együtt téged kereslek,
mialatt csónakázom a tavon.
Így elmélkedtem én rólad,
miközben egybeolvadtam
a világgal egy nyári alkonyon
a hídról lebámulva, hagyva
hogy bennem kavarogj.