1.
Ülök pihenve a csend közepén,
A szívemben elnyugszik már a hangod,
Csak testem ontja tovább a dallamot,
Mit ölelésed ringatott belém.
Látlak tisztán, bár csukott a szemem,
Érzékemen felsejlik számtalan kép,
Az, ami igaz, az lehet csak a szép,
békébe burkolja a szerelem.
Álom vagy, és tündöklő valóság,
Hitemben fénnyel ragyogó zsoltár,
Megőrzöm a szót kinyíló ajkadon.
Angyal színezte a tekinteted,
Delejt árasztva sugároz engem;
A lélek belső zenéjét hallgatom.
2.
A lélek belső zenéjét hallgatom;
Zeng, akár a feltétlen szeretet,
Nem hordhat semmilyen földi nevet,
Mert az áldás és végtelen nyugalom.
Így terülsz el bennem, mint hajnali ég,
Szívem a szíveddel édes rokon,
Ahogy keringünk együtt korokon,
Örök hazánk a felkéklő messziség.
Mint édenkertben Ádám és Éva,
Bár lecsengett már megannyi éra,
Felépül újra ledöntött falakon.
Az élet virul és árny a halál,
A sötétből a sugár kitalál,
Távoli csillagok fényein dalol.
3.
Távoli csillagok fényein dalol,
Utat lel, hol parttalan a sötét,
Bár benőve régóta az ösvény,
Repkény indái a mészkő falakon.
Titkok hangtalan szavai szólítnak,
Illatot áraszt a csipkerózsa,
Ott kísér időtlen idők óta,
Liánok szertelen lombja nőtt hídnak.
Hív az a valaha ismerős erdő
Engem, aki az igazi tekergő,
Megtörni azt, kinek szíve kevély.
Felébred már a bársonyos pillanat,
Pásztázza sugara a dús árnyakat,
Végtelen örök vágya az enyém.
4.
Végtelen örök vágya az enyém,
Meg nem halhat a sohasem született,
Habár élet követ újra életet,
Őrzi mindig halhatatlan lelkét.
Aki egykor voltam, már nem vagyok,
Csak testet, mint jelmezt cserél az ember,
Megküzd mindig a halálfélelemmel,
Látják ugyanazok a csillagok.
Voltam győztes, voltam sokszor vesztes is,
Láttam a világ megannyi helyeit,
Eső és hó hullott a vándorra.
Szerettem, és még többször elfeledtem,
Aki voltam, majd akivé is lettem,
Idők kezdetétől kóborolva.
5.
Idők kezdetétől kóborolva
Szomjasan kerestem az élet vizét,
Sivatag végtelen homokja kísért,
Így voltam saját vágyaim foglya.
Kutattam azt az elrejtett forrást,
Mi betölti kínzó sóvárgásomat,
Enyhül a gyötrelem, ami fojtogat,
És haladtam szüntelen csak tovább.
Viszem hát terhemet a vállamon,
Addig én soha meg nem nyughatom,
Míg meg nem találom a kutak kútját.
Mert hívnak addig mindig az álmok,
Ezért én minden napot megáldok,
Végig az emberi lét életútján.
6.
Végig az emberi lét életútján
Társam volt a magány és a béke,
Halhatatlan lelkem menedéke,
Döntéseimet az angyalok súgták.
Hiszen a boldogság voltaképp nem más,
Ha az ember ugyanazt akarja,
Mit rámért a teremtőnek karja,
Aztán felette végül óvón megállt.
Nem lázadok és lelkem nem irigy.
Akár egy önzetlen baráti frigy,
Testemet torz indulatok nem fúrják.
Eszmélve vezet már a bölcsesség,
Bár utamon annyi még a szemét,
Elkísér az öröm és szomorúság.
7.
Elkísér az öröm és szomorúság;
Egyszer elérem azt, mit keresek,
Ékes napja bennem kapott helyet,
De kék egét egyre viharok dúlják.
Lassú menetben marad a türelem,
Tán nem hagy el utamon az erőm,
Segíthet a gyengén és szenvedőn,
Akár hű zarándok vándorol velem.
Lelkemen elszántság lángjai égnek,
Aki örökké él, többé nem félhet,
Szívemben nem ketyeg az az óra.
Ki mit vetett, végül azt is arathat,
Sűrű álomból ködlik az akarat,
A megtalált és elveszett rózsa.
8.
A megtalált és elveszett rózsa,
Szívemen virítasz, ott illatozol,
Simítja lelkemet finom bársonyod,
Te vagy üdvömnek oltalmazója.
Magadban hordod múló életem,
Bíbor virágodban őrzöd lángomat,
Akár dús nektárral cseppenő oldat,
Eloszlik tőled minden félelem.
Ami egykor voltam, többé nem vagyok,
Tisztára söpörték lelkem angyalok,
Magamra talált bennem az idő.
Sose tör le már kudarc, se áldozat,
Így őrzöm benned örökké álmomat,
Tövissel szabdalt gyönyörből kinő.
9.
Tövissel szabdalt gyönyörből kinő,
Habár még sebeimen látszik a múlt,
Mindenből a kóborló lelkem tanult,
Jövő érzéseken születik ő.
Megbocsátás varázsszere cseppen,
Elárad a szív kiszáradt partjain,
Ledönti a fájdalom dúlt falait,
Új életet épít egyre szebben.
Ami ma gondolat, holnap az leszel,
Vágyadon eszmél immár a szerelem,
Ölelésben egy lélek férfi, nő.
Mi egyszer tiéd volt, tiéd is marad,
Az emléke örök, akár önmagad,
Nem fog rajta hervadás és idő.
10.
Nem fog rajta hervadás és idő,
Mindenható virulása végtelen,
Amit nem is foghat fel értelem,
Lágy illata egekbe szédítő.
Őt keresem, azt a bűvös rózsát,
Ami mindenki szíve mélyén nyílik,
Elkísér varázsa egész a sírig,
Búcsúzik a legutolsó órán.
Ami erősebb, mint a fájdalom,
Minden veszedelmen is áthatol,
Mert őrző bizonyossága a remény.
Mi a lélekkel együtt született,
Örökkévalón kapott életet,
Láthatatlan, és mégis szépsége él.
11.
Láthatatlan, és mégis szépsége él,
Magába zárja eget és földet,
Nincsen más igazság, mi megtörhet,
Lágyítja a szívet, melyik túl kevély.
Gyönyörűségére sohasem hiú,
Nyíló örömét szabadon ontja,
Boldogságnak nem lehet a foglya,
Benne egymásra talál lány és fiú.
Csak egy gyógyítja a sebzett szíveket,
Ami egyszer nyomtalanul elveszett,
Kínálhat bármi helyette százat.
Mint oázis a száraz sivatagban,
Délibáb a forrón kéklő ég alatt,
Mindig kutató szemben káprázat.
12.
Mindig kutató szemben káprázat,
Ki a napba néz, akár megvakulhat,
A lélekben veszélyes csaták dúlnak,
Örömök kútja legjobban bánthat.
Ki elenged némán jót és rosszat,
Gyöngédsége erején meg is bocsát,
Közelebb hozva az égnek távolát,
Rajta többé semmi nem tiporhat.
Mikor a híd felépült két part között,
Ami a szívbe egyszer beköltözött,
Semmi nem szünteti azt a vágyat.
Örökös társa az úton a hiány,
A lélekben szavak nélkül is kiált,
Folyton kereső szíven varázslat.
13.
Folyton kereső szíven varázslat;
Őrző láng, minek parázsa mindig ég,
Mert érez és lobog, minden, aki él,
Diadaláért bárki kiállhat.
Ott van erdők messzi rejtekében,
Hol repülő kék madár fészket talál,
Vándorlásában végül ahova száll,
Ott van az otthona fénylő bércen.
Szeretve áttör magas falakon,
Szívemmel a szíveden hallgatom,
Ahogy lelkeinkben most a csend beszél.
Mikor érkezik kezem kezedbe,
Árnyunk borítja lágyan az este,
Romantikája fontosabb mindennél.
14.
Romantikája fontosabb mindennél,
Elringat a tündéri pillanat,
Szám érinti bársonyként ajkadat,
Mint fátyol borítja szeretők szemét.
Hullik derekam ölelő karodba,
Érintések szikrája felragyog,
Mint valami tűzszárnyú angyalok,
Halk feleletként csillogó szavadra.
Mi kezdettől voltál, nekem az maradsz,
Senki más ilyen végtelent nem adhat,
Több ez annál, amit csak hihetnék.
Foglalja szívem a vágyott egyetlen,
Ami öröktől volt és lesz szerelem,
Ülök pihenve a csend közepén.
15.
Ülök pihenve a csend közepén,
A lélek belső zenéjét hallgatom;
Távoli csillagok fényein dalol,
Végtelen örök vágya az enyém.
Idők kezdetétől kóborolva
Végig az emberi lét életútján
Elkísér az öröm és szomorúság;
A megtalált és elveszett rózsa.
Tövissel szabdalt gyönyörből kinő,
Nem fog rajta hervadás és idő,
Láthatatlan, és mégis szépsége él.
Mindig kutató szemben káprázat,
Folyton kereső szíven varázslat;
Romantikája fontosabb mindennél.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Sylvester Anita
