Ablaküvegen áttörő, téli napfény vagyok,
a két hét után is tartósan fénylő géllakk,
lélekre ült, szorongós-fáradt hétköznapok,
mikor a halk zokogás takarításba fullad.
A mosógép hangos kattogása, mielőtt lejár,
konyhában némán száradó evőeszközök,
a csak fejben összeírt, ám sokadik leltár,
dolgokról, amikhez talán lenne közöd.
De csendet nem olvaszt fel hideg napsugár,
a vérrel továbbszökik hajszálereimben a szó,
azt kívánom, bárcsak újra tavasz lenne már,
és megszületne valami tisztább, valaki jó.
Legutóbbi módosítás: 2016.01.30. @ 16:40 :: Tóth Zita Emese
