Na mi van, mit bámulsz úgy? A fejed tartásából arra következtetek, hogy rám figyelsz, de akinek rejtett szemei vannak, az úgy kukkol, ahogy akar. Mit mondjak, csupán néhányszor sikerült elcsípnem, amint szembenéztél velem. Most amondó volnék, csüccsenj a hátsódra, de hiába mondom, hogy „ül”, úgysem csinálod. Megtanultad ugyebár, hogy néha pofozgatnak, de akkora makacskodó lettél, hogy képes vagy nem megsértődni, hanem úgy összerágod a kezemet, mint azokat a kétes ínyencségeket, amiket rejtegetsz. Elmagyaráznád, minek ásod el őket?
Te, őszszakállal és csokornyakkendővel született farokcsóváló, lassan olyan pufók vagy, mint egy kismalac! Amikor meglátsz, a bőröd két méterrel mögötted van, ezentúl még azzal lehet felserkenteni, ha bármi ehetőt adok.
Jut eszembe, ha én nem adom el a te bundádat, sőt, talán harapni tudnék érte, amint te szoktad, akkor vigyázz a magadéra! Futás vissza, kapd fel, gyere kutyabőrben!
Jól nézek ki! Már megint beletapicskoltál a tócsába… Ivott is! Piros nyelvű, figyelj! Ül! Úgy sejtem, van annyi eszed, hogy érted, mit akarok, te ugatós birka. Úgy nézel ki, mint egy hosszú szőrű kisbárány, csak éppen nem úgy viselkedsz, szerencsére.
Bundakutya, más néven Pajtásnak született eb, jó dolgodban megeszed az ajtót, mert nem kell néked a kutyaház, pedig egy bizonyos, nagyon kedves ismerős még azt is ráírta, hogy „Pajti palota”. Eszed ágazatában sincs beköltözni. Itt laksz a küszöbön, mert úgy döntöttél. Mi az, hogy esetleg másnak is lehetne véleménye!? Ugyan kérem! Annyit mégis tégy már meg, kérlek, hogy alkalmazkodsz, és nem szilánkolod szét a bejárati ajtót!
Nem tudom, minden kutya orra ilyen száraz, mint a tied? Várj, befogom. Fütyülsz rá, mert a másik kezemet harapdálod. Na persze, a keksz! Attól bezzeg két lábra állsz. Én felemelném két méter magasra, mert ugrasz — néha mocsoknak nevezett —, göndör boldogság.
Nem tudom, hogyan csinálod, de még egyszer sem haraptad meg a kezem. Pedig aki látja, mindenki azt hiszi, hogy a csuklóm felett nem maradt semmi. Hogy ne korlátozzalak kiteljesedésedben, védőruhát veszek. Úgysem érted, de azért elmondom. A nap legnagyobb részét az ágyban töltöm, és nem szeretném magammal vinni a porban, sárban, fűben hempergőzött bundád rárakódásaid, akármennyit takarítjuk is.
Kitartó kutyakölyök vagy, miközben megpróbállak ráncba szedni, már-már falod a kezemet. Ül! Eszedbe sincs… Mondom, ül! Figyelj, ha megcsinálod, amire kérlek, kitakarítom a szemed környékét. Csak neked lehet ilyen mázlid, nem parancsolgatok, és más sem… Nyugodj meg végre, nem azt mondtam, hogy megnyírlak, mindössze annyit, hogy az odacsomósodott, talán már teával is nehezen leszedhető csipacsomódtól szabadítalak meg.
Tudom, mire én megtenném, a gazdi megteszi helyettem. Választottál egy gazdit, meg egy gazdát. Ha tudnád, milyen jó neked! Este hét körül elkezdesz viszketni, mint egy besózott ugródeszka. Sok mindent felfogsz, azt is, hogy a világ végéig, vagy azon túl sem hagylak, nem hagyunk magadra. Miért nem tudod elviselni, ha az a bizonyos négy kerék nem feléd, hanem a kapu irányába fordul? Ugrándozz, ugrándozz jó magasra, mert a kedvedért lerövidítettem a sétáimat. Most te vagy a séta, egy ideig!
Már megint minek örülsz annyira? A múltkori ajándékot inkább ne hoztad volna… Bár nagyon ügyes vagy, ügyesebb, mint mikor ülsz, de ha nem muszáj, a rágcsálókkal nem szeretnék közelebbről találkozni. Apropó, neked nagyon megy a két lábon járás!
Már megint csattant a kapu, ilyen is ritkán történik, hogy nem észleled. Úgy vettem észre, a füled, meg a szemed tökéletesek, a szaglásod is az. Gőzöm sincs, hogyan látsz letakart szemmel, de már így, a csimbókon keresztül is látom vonásaidat. Például a fejed teteje olyan kerek, mint egy kókuszdió. Az említett gyümölcs sohasem volt a kezemben, de mégis tudom.
Szóval kiment a gazdi, most maradhatsz a gazdával. Mázlista puli, nem egy, hanem kétgazdás vagy, ebben is különbözöl a többitől. Ugorj kettőt, hármat, aztán ha akarsz, mássz fel az ölembe! Nem akarsz! Ott ülsz a sarokban, s addig el sem mozdulsz, míg nem jön a gazdi. Jól teszed, ezért is megdicsérlek, meg azért is, hogyha nagy nehezen kikerülünk az utcára, mindig ott szobrozol a kapunál. Fogalmam sincs, hogy mennyire türelmesen, de azért mégis megteszed.
Nagyra nőj, te kis vakarcs, és nyomatékkal megkérlek, ne te döntsd el, mi a tiéd, légy szíves a mérőszalagot se ásd el többé! Megdumáltuk? Pont úgy nézel, mint máskor, vágyódás árad szemeidből. Jól van, mára viszlát, és ne vinnyogj! Tudod, holnap is lesz este!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
