Már megint részem volt egy megtapasztalásban. Talán életem során a legegyszerűbb megtapasztalásban, de egyben a legvelősebben is — állíthatom. Frissen írom e sorokat, még az élmény hatása alatt állok.
Ma kellemes időnk van. A délután javát a kertben töltöttem kőpakolással.
Az egyik felújításra váró istállórész fala, ami a telkemen található s tetővel nem rendelkezik, a múlt év folyamán veszélyes állapotba került. Szükségét, jövőjét nem látva magam előtt, a veszélyes részek lebontása mellett döntöttem. Így került a kert egy részére hatalmas kőkupac. Ideiglenesen persze, mert már az elmúlt év őszén olyan gondolatoktól vezérelve, hogyan tehetném szebbé a kövek segítségével a kertem — elkezdtem azokat a kutyakenel köré elhelyezni, hogy tavasszal virágokat ültethessek majd a kövek közé. Nem semmi munka. Egyik s másik kő súlya bizony nem arányos a teherbírásommal, de szépen alakult a munka.
Jól emlékszem arra az őszi napra. Valami súlyos teher nyomta a lelkemet. A kőcipelés közben imákat mormoltam magamban, és folyamatosan azzal biztattam magam, hogy az akkori problémám meg fog oldódni. Ahogyan teltek az órák, a kövek súlya egyre könnyebb lett.
Ma, 2016 februárjában ugyanezt a munkát végeztem. A dolog érdekessége, hogy ismét gondterhelten tettem ezt, s a legutóbbi kőpakolásom mintájára azzal biztatgattam magam, hogy hamarosan megoldódnak lelket sebző problémáim. Órák teltek, a kövek jó szokás szerint könnyedebbé váltak, és egyszer csak eszembe
jutott az, hogy ősszel ugyanígy pakolgattam a köveket és közben olyasmiben hittem, ami a „normálisan” gondolkodó ember számára őrültség.
Egyetlen ponton bizonytalanodtam el. Mégpedig ott, hogy vajon milyen problémával küzdöttem akkor.
Most sem tudom.
Egyszerűen nem jut az eszembe.
Nem, pedig súlyos volt, ebben biztos vagyok.
De nem emlékszem. Nem tehetek róla.
Ez a HIT!
Legutóbbi módosítás: 2016.02.21. @ 16:15 :: Kőmüves Klára
