M.Simon Katalin : Képek

Nyomtatás

Rövid falusi létem emlékeit úgy őrizgettem,

mint meséskönyveim színes képeit. 

Gyermeki lelkem mesébe palántált mindent, 

amit a faluban láttam-hallottam,

minél többet forgolódtam közöttük,

annál  jobban csodáltam hőseim,

közülük való szerettem volna lenni,

úgy járni-kelni, mint nyári napokon a kapát

vállán egyensúlyozó menyecske, 

aki keszkenőjét szalmakalapja alatt hátrakötötte,

vagy téli zimankóban a hárászkendős leány, 

aki este a kapuban legényt ölelt.

Lernyűgözött a fazekas, akinek keze maréknyi

agyagból a forgó korongon csecses korsót

formált, gyermekei körülötte nyüzsögtek,

 míg anyjuk a vaskályhán  vacsorájukat főzte.

Az iskola más mesék otthona volt,

oda oldalukon lógó tarisznyával jöttek társaim,

tarisznyájukból reggelente a kopott padokra tették

otthoni életük egy-egy darabkáját: zsírfoltos irkák,

mellettük elnyűtt olvasókönyv,  fából faragott

pennatartójukban örökölt ceruzacsonkok

s egy gömbölyűre kopott radírgumi.

Fagyott almáik illatát gyakran felidézem.

Ma már tudom, mindez nem volt mese,

harmathullásig kapált a menyecske, a kapuban

szerelmétől búcsúzott a lány,  szolgálni küldték,

a városból vissza se jött talán, 

a fazekas apró pénzért árulta edényeit,

s az asszony tüdejét kilyukasztotta a gond s a baj.

A vállon lógó tarisznya néhol iparkodással telt,

gazdája a városban tovább tanult, ha néha

nyugton hagyták tudományai,

egy kopott iskolapadról álmodott.