Mint eltéved tevekaraván nyomát eltörli a sivatagi szél, úgy fed be engem is lassan hosszú utam pora. Ellepi szemem s a szám, félvakon baktatok tovább. Monoton utamon tétova léptekkel hébe-hóba belebotlok jóba is, de több a posvány és talmi szó, mi — mint bojtorján — ragad rám. Nem úgy a kellem, meg a szépség, mi rólam rendre lepereg.
Életem kenyere javát már megszegtem, hozzá keserű italom kortyolom. Azt gondolom, lelkem szabad, hisz magam dönthetek magamról, Igen ám, csakhogy ez itt nem az aranykor és olykor csak rossz és rosszabbat választhatok szabadon. Szabadon? Sem a jót, sem a rosszat nem én lököm az asztalra — ITT VAN NI! VÁLASSZATOK KÖZÜLÜK — SZABADON!
Girbegurba utam során, életem végén betűkkel sűrűn bevetett táblák közé érkeztem. Úgy döntöttem, sarlózok magamnak néhány nyalábbal a szófüzérekből álló kalászokból, melyeket majd kévébe kötve szegre akasztok. Talán rálel az utókor, ízlelgetik majd, van e bennük emészthető gondolat és pontos lenyomat a korról, melyben megteremtek…
2016.01.29.
Legutóbbi módosítás: 2016.02.03. @ 14:44 :: Márkus László