fojtogat a vágy
a fejemben tengernyi csótány
rágja a kábeleket
engem ide-oda húz-von
az ingerküszöböt
túllépő tű
intravénásan nyomlak magamba
mellékhatásod vagyok
s nincs szélessáv, mibe beleférnék
melléd
szomorú szemű szőke fiú
a párnám éjjelre
de a viszkető sötét űr
már terjeng a szív körül
remeg a tüdő, síkit az agy,
benne kattog ész nélkül
sok vasdarab, már-már
rozsdásak a vértől
s nyiroktól
felemésztem önmagam
és talán önmagamból
újraszületek
karcsú lábak fonják
körbe a derekam
az egész test egy nagy szemérem
de baszni már rég unok
és semmi sem olyan, mint régen
tüskék nőnek ki a testedből,
hogy fájjon hozzád érnem
ridegséged vánkosa
rejt el tőlem téged
álom az élet, úgy tűnik,
a jelenlét kevés
folytonos az én halála
s nincsen megérkezés
mindenki azt hiszi, hogy
a vágy sötét bordó, mély
és forró
de nekem rád vágyni,
várni már-már skizoid
állapot,
nagyon akarlak vagy egyáltalán
nem kellesz
s mivel a közöny számomra
undorító
ha elkapom a remény
darazsát, agyoncsapom
és a fullánkod kitépem
magamból
Legutóbbi módosítás: 2016.02.05. @ 18:19 :: Müller Henriette Annemariet