Megérkeztünk a Paradicsomba, de vajon hol lehetnek a bőröndök? Megijedni nincs időnk, mert pár pillanat múlva kopogtatnak. Hozzák a poggyászunkat. Zavarban vagyunk, mert nincs egyetlen pesonk sem, így az emberkénknek be kell érnie egyetlen dollárral. Úgy tűnik, nem kevesli, mert változatlanul mosolyog s azt is megmutatja, hogy merre van a legközelebbi étterem.
Örömömben körbeszaladom a felségterületünket, s habár iszonyúan álmosak vagyunk, kicsomagolunk. Rájövök, hogy nincs meg a fehér kalapom, de ezért csak nem fogok búslakodni?
„Lemegyünk vacsorázni?” – kérdezi valamelyikünk „Dehogy megyünk!” – állapodunk meg, pedig irtó éhesek vagyunk már. Elővesszük az otthon készített szendvicseket s bár szárazak egy kissé, jóízűen esszük.
Villámgyors zuhanyozás következik, azután kiállunk az erkélyre, és újra megcsodáljuk az elénk táruló látványt. Valamerről kellemes zenét sodor a szél. Óvatosan nyitjuk, s csukjuk az ajtót, nehogy betévedjen bármiféle zika vírust hordozó szúnyog. Kétféle riasztót hoztunk magunkkal: egyet a konnektorba, egyet pedig a testünkre. Leoltjuk a villanyt, s azt gondoljuk, hogy végre kialusszuk magunkat. Minden adott hozzá: az ágy kényelmes, és kellemes a szoba hőmérséklete is. Elégedetten lehunyom a szemem, de sehogy sem tudok elaludni. „Mi ez a borzasztó zaj?” – kérdezem Lacit, de egyelőre ő sem tudja megfejteni, honnan jön a traktorszerű hang. Kisvártatva meggyújtja a villanyt. „Ez a légkondi hangja lehet, mindjárt kikapcsolom!” – mondja. Minden kapcsolót átvizsgál, villanyokat olt, majd kikapcsol, eredménytelenül.
„Valószínűleg központilag irányítják.”– állapítja meg és előveszi a füldugóját. Ő tud vele aludni, én azonban nem. A hang tovább berreg, s egyre hangosabbnak tűnik. Olyan, mintha a koponyámat fűrészelnék. Már azt sem tudom, hány óra van. Forgolódom jobbra-balra, s eközben szidom magam rendesen, hogy „mi a fenének találtam ki, hogy Dominikára jöjjünk?” Életemben nem voltam ilyen fáradt talán, fogalmam sincs, hány órát nem aludtam, mégsem jön a szememre az a fránya álom, illetve ha néhány percre elalszom, újra felébreszt a kibírhatatlan zaj.
Megváltás a reggel. Ekkora már elhatározom, hogy bármi történik, juszt sem rontjuk el az üdülésünket, hiszen itt van ez a gyönyörű szoba, s itt van az óceán.
Lacinak is rossz volt az éjszakája, de azért aludt. Felkel, s pakolni kezd. Megnézi a mobilját, hátha visszahívta vagy hagyott legalább egy üzenetet Szandro. Csalódottan teszi le a telefont.
Mivel túl korán van, a reggel nyitva tartó vendéglátóhelyek zárva vannak még. Kimegyek az erkélyre. Itt legalább nem zúg a légkondi. Látom, hogy a szálloda dolgozói szorgoskodnak már: locsolják a kertet, szedik az éjszakai esőben lehullott faleveleket és virágszirmokat.
„Menjünk le a partra!” – indítványozom, de a férjem ingatja a fejét. Bekapcsoljuk az internetet. Megírjuk barátainknak, hogy szerencsésen megérkeztünk. A wifi tökéletesen működik. A takarítónők a folyosón hangoskodnak. Laci tovább pakol. „Kimegyek, megpróbálom felváltani a pénzt, aztán lemegyek a partra.”– mondom.
A takarítónők épp a lépcsőket mossák. Megpróbálom elmagyarázni, hogy szeretnék pénzt váltani. Megértik! Én is őket, mert válaszukból tisztán kihallom a recepció szót. A házból kilépve igyekszem beazonosítani, hogy hol vagyok. Úgy gondolom, hogy sikerül. Elindulok balra. Felismerem a macskaköveket. Látom, hogy a kisvonat már közlekedik. A szervezők szerint tízpercenként jár a partra, de nekem el kell jutni még a recepcióra. Jó, hogy nálam van a fényképezőgép. Itt aztán van mit fényképezni!
A macskakő valóban a portához vezet. Már este is érzékeltem, hogy milyen szép, de most, a világosban még szebben csillog a kagylódekoráció. Elindulok az egyik pult felé. Négerlány mosolyog rám, kivillannak hófehér fogai. Mutogatva magyarázok, hogy pénzt szeretnék váltani. Több nyelven megkérdezi, milyen nyelven beszélek. Rettenetes érzés, hogy mindegyikre nemet kell integetnem. A másik pult felé mutat. Ezt megértem. Elindulok a másik nő felé. Készségesen segít. „Juhé, sikerült aprót szereznem! ” Sikerélményem van. Eszembe jut az elvesztett kalapom is. Igyekszem elmutogatni, mit akarok. A nő a mellette ülő férfira mutat. „Szombréro!” ugrik be hirtelen a szó. A pasi teli szájjal nevet és fejére teszi a fehér kalapomat. Mókásan mutat a fekete fején.
Engedélyt kérek, hogy lefotózhatom-e? „ Yes, yes!”– válaszolja, tehát gyorsan lefotózom. A kép nem jól sikerül, de így is emlék. Elégedett vagyok magammal!
A pénzváltást és a kalapot elintézve azon gondolkodom, hogy felüljek-e a kisvonatra vagy ne. Laci már biztosan türelmetlenkedik. A sors úgy akarja, hogy igen, mert éppen jön a vonat.
Felszállok. Jó gyorsan megyünk, medencék, pálmafák suhannak el mellettem, néhány helyen megállunk, fel és leszállnak az emberek. Aztán egy buja növényzetű parkhoz érünk. Kacsák, pávák és valamilyen egzotikus madár sétál át az úton. Nagyon szelídek. A vonat lassít, így sikerül lencsevégre kapnom őket, szintúgy, mint a korán kelő állatbarátokat is, akik előbb utóbb agyon fogják etetni őket.
A vonat megy tovább. „Érdekes, mintha jártam volna már erre!” – gondolom, aztán amikor ahhoz a helyhez érek, ahol felszálltam, rájövök, hogy a vonat körbejár. Kiszállok, odamegyek a vezetőhöz. „ La meer?” – kérdezem, mert éppen így jut eszembe. Mosolyogva, de értetlenül néz. Megpróbálok úszó mozdulatokat utánozni. Felcsillan a szeme, mutatja, hogy üljek vissza. Visszaülök, megyünk néhány megállót, az egyiknél kiszáll, s odajön hozzám, mosolyog és egy kapu irányába mutat. Lefotózom a mellettünk lévő szökőkutat, s elindulok a kapu felé. Ez a rész már egy másik szállodáé, de mi is használhatjuk. Sokkal drágább, de pont olyan, mint a miénk, csak közvetlenül a parton van.
Már érzem a tenger illatát, s hallom a hullámok dobolását. Levetem a cipőm, úgy indulok a homokos rész felé. A homok messziről vakít. Megállok, mert annyira lenyűgöz a látvány. Sohasem láttam még ilyen gyönyörűt.
A moszatokat összeszedték már, de a tengerben alig van még néhány fürdőző. Minden ragyogóan tiszta. A hullámok épp olyanok, amilyeneket szeretek. Nem kicsik, de nem is haragosak. Kíváncsi vagyok, milyen a víz. Óvatosan megközelítem. Meglepődöm, mert melegebb, mint hittem. Majdnem derékig vizesen futok a kisvonathoz. Várni kell. Leülök a lépcsőre. Rajtam kívül mások is várnak. Figyelem az embereket, akik már reggelizni mennek. Laci biztosan nagyon vár. Koroghat az ő gyomra is, akár az enyém.
Motoros poggyászhordárok száguldanak el előttem, az egyik megáll. Mutatja, hogy üljek le, aztán felvesz még egy családot. A kezemmel jelzem, hogy az ötös pavilonnál szeretnék megállni. Szinte a kapu elé visz. Teli vagyok élményekkel.
Lelkiismeret furdalásom van, mert sokáig kószáltam. A takarítónők már megismernek. Mosolyog mind. Bűnbánó arccal, kezemben az aprópénzzel és visszaszerzett kalappal lépek be a szobánkba. Nyelvemen ott van már a bocsánatkérés mondata, de Laci arcán nincs harag. Pakol. Még most is pakol…
Végre elindulunk reggelizni. Az étterem hatalmas és sokkal szebb, mint a képeken. Pincérek kísérnek az asztalhoz, s azonnal vizet töltenek, a többi már a mi dolgunk. A bőség zavarával küzdünk. Van itt minden, mi szem szájnak ingere. Legalább húsz svédasztal kínáltatja magát. Mi most egy kis meleg kajára vágyunk. A frissen sültek pultjához megyünk, ahol boszorkányos gyorsasággal készítik el a megkívánt ételt. A frissen facsart gyümölcslevek mellett felfedezem a pezsgőt. A reggelit egy-egy pohár pezsgővel zárjuk, s hogy teljes legyen a komfortérzés, hozok mellé egy kis kaviárt .
Reggeli után Laci véletlenül hozzáér valamelyik kapcsolóhoz, s láss csodát: kikapcsol a légkondi. Végre csend van, csak a madarak csipogását hallani.
Aztán mentő ötletem támad: e-mailt írok Viktóriának, az utazásszervezőnknek. Megírom, hogy az ígért magyar asszisztencia szőrén-szálán eltűnt és saját költségen jöttünk a szállodába. Nem telik el pár perc, Viki felhív. Elárulom neki, hogy a férjemet izgalmában valószínűleg egy kisebb sokkhatás érte, mert folyton pakol. Ez nem szép dolog tőlem, de éreztetni akarom vele a pánikhangulatot. Elmondja, hogy nyugi, az iroda kifizeti a taxit, és azt, hogy11-kor megtaláljuk Szandrót a portánál. Ránézek az órámra: háromnegyed tizenegy! Irány a recepció!
Sandrót természetesen nem találjuk. Rajtunk kívül egy fiatal magyar szerelmespár várakozik rá. Csodálkozom, mennyire nyugodt vagyok. Alig fél óra késéssel befut egy középkorú, borostás pasas. Pillanatok alatt felméri a terepet. Azonnal kiszúr bennünket, magyarokat, odajön hozzánk, s először elnézést kér. Bevallja, hogy tegnap szabadnapos volt, s nagyon berúgott. Ezt egyébként le sem tagadhatná. Tetszik az őszintesége.
Elrohanunk egy bezárt kávézó elé, leültet minket az árnyékba, majd javasolja, hogy igyunk meg egy-egy koktélt. Ő csak vizet iszik – most és talán utoljára. A fiatalok már mennek is a közeli bárba, hozzák a kellemes, hideg itókákat. Szandró elárulja, hogy három gyereke van, hogy a felesége a tegnapi este óta nem beszél vele és ő nem olyan, mint a többi idegenvezető. Ő szívesebben beszél egy-egy kisebb baráti társaságnak, mintsem szónokoljon.
„Oké, jól van” – gondolom. Kérem szépen én készültem Sándorból, meg Dominikából is. Odaadom a neki, vagy a felségének szánt ajándékomat, a regényemet. Ekkor még nem sejtem, hogy a mostani beszélgetésnél sokkal többet nem is fog közölni velünk Dominikáról.
Megtudjuk, hogy mindenhol fizethetünk dollárral, s nem kell helyi pénzt váltani és az itt töltött időnk alatt két nap tudunk kirándulni vele, mármint Szandróval. Mit tehetünk? Nyelvtudás nélkül rá vagyunk utalva. Befizetjük mindkét kirándulás árát. Az egyik éppen holnap lesz. Ennek ismeretében búcsúzunk tőle.
Laci délután végre meglátja a tengert. Megnyugszunk. A hátralévő napot pihenéssel, dőzsöléssel töltjük. Nem zúg már a légkondicionáló. Éjszaka úgy alszunk, mint a bunda.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Péter Erika
