Évával a semmi partján ültünk
valahol már derengett
a lét még elviselhetetlenül könnyű volt
nem súlyosbította örök visszatérés
mozdulataink szabadok voltak
de nem volt jelentőségük
tudtuk hogy csak egyszeri kísérlet
tudtuk hogy nem szabad szerelemnek nevezni
mert a halált nem lehet túlélni
s az egész csak rögtönzés
hogy milyen lehet az igazi csókja
azt mindig egy másik csókból sejtjük meg
néha ijedten az óránkra nézünk:
látni akarjuk
hogy még mennyi időnk van
aztán nem akarunk tudni semmit
és valakit ájulásig ölelünk
