Sonkoly Éva : Facebook —7.

Nyomtatás

„Az ember néha éppen azon az úton találkozik a végzetével, amelyen el akarja kerülni.”

— Jean de la Fontaine —

Bori lassan tért magához a homályos, nyirkos helyiségben. Szédült, egészen kába volt, nem emlékezett rá hogyan került ide. Fázott, szeretett volna megszólalni, de nyelve nem forgott, gondolatai is zavarosak voltak.

Reszketett a hidegtől. Keze valami ragacsosra tapintott, megnézte, vér.

Lehunyta a szemét, hátha erősebb lesz. Elaludt.

Pár óra múlva friss levegőre ébredt, és fényre. Mentők emelték óvatosan hordágyra, s vitték fel a pince lépcsőjén. Édesanyját már elszállította egy másik esetkocsi.

Kata lassan gyógyult. A koponyáját ért ütés súlyos agyrázkódást okozott. Egy hét is eltelt, amikor ismeretlen látogatója érkezett a kórházba. Az ügyeletes ápolónő érdeklődött, beküldheti -e? A férfi, nagyon szeretné látni… Kata gondolkodott.

— Én behívnám — bíztatta a nővér —, még örülnék is, hiszen része volt abban, hogy megtalálták. Sokat segített, ő volt, aki értesítette a rendőrséget. Bejöhet?

Nem tudta kiről beszélnek, de erre bólintott. Meglepődött, amikor Sándort látta belépni. A férfi bemutatkozott, aztán beszélni kezdett:

— Nem akarom zavarni, biztosan hallott már rólam… szóval láttam a nővérem házának ablakából, amikor elmentek aznap este a lányával, aztán ott voltam, véletlenül — zavartan elpirult —, amikor Bözsike becsengetett és nem volt otthon senki. Szóval nem akarok alkalmatlankodni, csak tudni szerettem volna, hogy jól van, hogy teljesen meggyógyul. Nem is zavarom tovább.

Az asszony mosolyogva hallgatta.

— Nem zavar most sem, és korábban sem volt zavaró, hogy ismerősnek jelölt a facebook—on, de kevés az időm. Elég magas óraszámban tanítok, gondoltam, nem sok időnk lenne beszélgetni, de most ne siessen! Igazán ráérek, eltart még egy ideig, amíg teljesen felépülök.

Sanyi ezután rendszeres látogató lett Katánál. Komoly terveket forgatott a fejében a jövőjüket illetően.

Bori sérülése nem volt olyan komoly, mint az édesanyjáé. Kis ütést kapott, azonnal elájult, belökték a pincébe. Nagyobb volt az ijedtsége, mint az ütés okozta probléma. Őt Tamás édesanyja, az igazgatónő magához vette, amíg édesanyja teljesen felépült.

Egy estefelé rendőrségi szolgálati autó állt meg Tamásék háza előtt.

Németh őrmester óvatosan kiemelt egy kis kosarat a kocsiból, majd becsengetett. Tamás nyitott ajtót. Meglepődött, amikor meglátta a kosárban Mazsolát, aki boldogan ugrott volna, ha a férfi vissza nem tartja.

— Ennek az ebnek a gazdáját keresem — mosolygott a fiúra.

— Bori, gyere gyorsan, vendéged jött! — kiabált be a lakásba nevetve Tamás.

Kata, gyógyulása után átvette a rendőrségen azt a bizonyos százezer forintot, ami miatt csaknem tragédia történt. Aláírás után megkérdezte:

— Balogh István…?

— Igen, az az ügy még nem zárult le. Várható, hogy önt is beidézik a tárgyalásra, de nem aggódjon, más ügyei is vannak a családnak!

Sándor? Érdekes az élet, lehet, hogy ő az igazit sokáig kereste, de Kata mellett nem volt más nő az életében.

Idővel Pali bácsi is kibékült a fiával. Gyakran látogatta a kis családot, Borit unokájaként szerette.

Évek múltak el, amikor Sándor egy este különös üzenetet kapott a közösségi oldalán:

„Csak nem te vagy annak a közönséges nőnek a férje, akitől elváltam, mert minden barátom úgy ismerte, mint te, vagy én?

Üdv. Zoltán”

Sándor odahívta a számítógéphez Katát és megmutatta az üzenetet.

— Nem akarsz nekem valamit elmesélni? — kérdezte a feleségét.

Kata döbbenten állt, töprengett. Mit is mondhatna erre a hazug üzenetre? Kellene ezzel egyáltalán foglalkoznia? Honnan tudhat róluk bármit is Zoltán?

De hiszen Bori kapcsolatban van Nagyival! Mostanában gyakran utazik hozzá. Ő örült, hogy nem szakadt meg a kapcsolatuk, hiszen mégiscsak egyetlen nagymamája a kislánynak. Az ő édesanyja már rég nem él.

— Bori, gyere velem! — hívta be a szobájába a lányát. — Mesélj nekem légy szíves, miről szoktatok beszélgetni Nagyival?

 — Sok mindenről — pirult bele a vallomásba Bori —, meséltem neki Mazsiról, meg azt is elmondtam amikor, tudod… amikor kórházban voltál, meg én Tamáséknál… és…

 — És?

 — Szóval azt mondta, már olyan sok idő eltelt, igazán találkozhatnék apával is.

 — Találkoztatok?

 — Igen, de olyan fura volt, szinte mindent tudott a „balesetünkről”. Nem is értem…

Kata hirtelen megértette, sohasem menekülhet Zoltántól. Róla sok mindent el tudott képzelni mióta őt megütötte, de azt, hogy másokat felhasználva bajba sodorja a saját lányát… Ez felülmúlta képzeletét. Hogy pedig még találkozgatnak is… ő mint szerető apa? Vajon mi lehet a célja? Gondolkodott. Az egész olyan bizarrnak tűnt.

Este mégis elmesélte Sándornak.

A férfi sokáig hallgatott, majd megsimogatta Kata arcát, jó éjszakát kívánt.

Nyugodtan hunyta álomra szemét, eszébe sem jutott, hogy férje álmatlanul tölti az éjszakát, mert belopózott életükbe a gyanakvás, ami után már semmi sem lett olyan, mint korábban. Sándor sokáig élt egyedül, a bosszúállást, azt a felfogást, ami így jutott el hozzá, nem tudta elképzelni, de voltak korábbi kapcsolatai, amikben a nők nem voltak makulátlanok. Nem akart hinni annak az üzenetnek, de…

A megálmodott életük szép eseményei sorra dőltek ezután, mint a dominó építményei, Zoltán elvette a bizalmat egyetlen mondattal.

— Vége —