Üreg-szavak odúját kitölti
a tett szorgos mókusa,
rágcsálva a csalódásmogyorót,
bizalmat hűen gyújtva –
selymes-vörhenyes prémjén át
felreszket egy mosoly,
majd átfutkos ereken
az egyetlen, vérkomoly
szövetség pírban úszó nedűje,
így fordul végül fényszűrt derűbe
a szontyorgó, kiégett,
egykor álmodó, most valósba húzó,
bár valósnál nincs emeltebb,
ha virul benned a kedélyrugó;
s fölröppenve magaslatokba,
akár valami hangulatrakéta,
jössz rá, megérte szavakból tett
szobrát formálni, akkor is, ha néha
fel is döntik cudar kudarcmanók –
hát többé ne csüggedj!
Ott, hol mindent megtettél,
örök télen is nyílnak rügyek…
Legutóbbi módosítás: 2016.02.23. @ 19:00 :: Vasas Marianna
