Bihari Csilla Rózália : Magyar Tavasz

Nyomtatás

Tavasz kél már dicsőn, fájón,

Harangbúgás zeng tova,

Lelkünkön a régi pecsét:

Rab szíveknek záloga.

Álmatag, harcias rímek

Vezessetek csak tovább,

Szólni, érezni kívánom

Elveszett nép sóhaját.

Kinek sorsát az Úr helyett

Más kívánta ítélni,

Nem fog örökös sötétben

Bezárt madárként élni.

Bár tiporták, porba lökték,

Szennyet kentek nevére,

Két kezét is megkötötték,

Egyre lángolt erénye.

Ódon templom falát szidták,

Kinevették Istenét,

Megannyiszor megalázták,

Szembeköpték nemzetét.

Így harcolt ő, lázzal tűrve,

Míg csak egy csepp vére folyt,

Nem akarta, hogy fiára

Maradjon a seb, a folt.

Tudta, hogy roskadni nem fog,

Mert Atyja nem hagyta el,

S bármily vértizzasztó terhet

Saját vállára emel.

Azt is tudta, hogy zsarnoki

Nem örökké tiporják,

Csak bírni kell, míg az égi

Ítéletet kimondják.

Ezért él még diccsel, hévvel

Mind ki ember és magyar,

Kin már szó és bántás nem fog,

S mind egy nemes célt akar.

Szíve lángját kioltani

Bármi lesz is, nem tudják,

Mert mindig a szemében ég

Egy bűvös szó: Szabadság.

Volt is, lesz is itt e földön

Fájdalom, bánat, panasz,

De ha beleroskadunk is,

Lesz még szép, magyar tavasz!