„A világjárás nem is olyan nagy móka! Rágjam ki a szatyor oldalát, vagy… Hogyisne! Még nagyon gyengék a fogaim, azt sem tudom, hogy ez tulajdonképpen szatyor-e itt. Csak remegek magamban, és furcsa zajokat hallok. Szeretném, ha valaki végre megmondaná, hová lett az a biztonságos nagy meleg, ahonnan kiemeltek… Nem számít, úgyis visszakeveredek valahogy, mert itt mindennel foglalkoznak, csak velem nem! Most valami nagyon furcsákat hallok. Nem kutya, vagy emberugatás, de még farkcsóválásra sem ingerlő. A másik irányból olyasmit, mint egy óriás támadó falka hangja. Félek! Mit csinálnak velem? Á, leraktak valahová, tehát megérkeztünk, majd csak kinyílik ez, a talán kellemesnek is nevezhető kuckó. Úgy el vannak foglalva, lehet, hogy itt kell már leélnem az egész életemet? Már megint megyünk… Mikor érünk végre oda, ahonnan elindultunk? Érzem, hogy távolodunk, azt is, hogy nagyon szomjas, éhes meg álmos vagyok. Alszom egyet! Ezek észre sem vették, hogy hortyogtam, mennyre tapintatlanul értetlenek a kis buták. Megint másfelé megyünk, mormog alattam a föld… és gurulunk. Elringat! Valójában rémes, érkezzünk már meg! Vissza! Éhes vagyok!”
Valami csörömpölt, vaskapu záródott mögötte és kivették. Mást látott, mint ahonnan indult, de még olyan picin csak a nagy, biztonságot nyújtó, meleget és élelmet adó félelemelvonóra tudott gondolni. Vajon kis kutyus fejében a „mami” képben élt? Nem tudom, azért ez nem lehet könnyű…
Valamit csinálni kellett vele, mert göndör fürtű anyukájáról és testvéreiről elfeledkezve, a szabadlábra kerülés után kitört belőle a bizonytalan öröm. Mindent fel akart fedezni, és elbújt. A mozgása is kiszámíthatatlan volt, senki nem akart rálépni, ezért átmenetileg zárkába került, ahol a nyolc-tíz órás megutaztatást kiheverendő, rögtön egy nagyon nagyot aludt. Csak aztán vette észre, hogy két másik ember van vele, nem azok, akikkel jött… Vagy az egyik mégis? Nem tudhatta. Akkor még azt sem sejtette, hogy Pajtinak hívják. Talán időbe telik, kutya tudja?
„A dolgok lassan úgyis kialakulnak. Méghogy sírok! Inkább higgyék azt, hogy morgok. Úgy látom, nem tudom becsapni őket… Érdekes, egyre kevésbé akarom, de az a nekem ajánlott hely nem tetszik, igazán adhatnának valami tágasabbat. Úgy látszik, nincs választási lehetőségem… Üsse kő, elfogadom! Ma már itt alszom, de holnap kiharcolok magamnak egy tisztességes, nekem járó szundifészket.”
Sikerült. Már csak azért is, mert huszonnégy órát senki nem tölthet a legkisebb kutya mellett sem, de a zártság, még emberi utánagondolással is pocsék dolog.
Kapott tehát egy tökéletes kamrácskát, néhány párnával és egy neki berendezett ágyikóval, amit másnap reggelre „átrendezett”. A helyiség minden sarkába húzott egy-egy „ágynemű” darabot, ezért sokkal több puha-melegítőt kellett hagyni. Azt mondták, a kutya felelősségteljes vállalás… Ezt ma már én harsogom leghangosabban!
Térjünk vissza Pajti gondolataihoz! A harmadik, negyedik napra úgy megszokta lakását, nem adta volna semmiért. Igaz ébredéskor, amint mozgást észlelt, máris jelezte, hogy ő van, róla ne feledkezzen el senki! Akármilyen tavasziasan szép, kutyahívogató napsugarak cirógatták rágöndörödött puliszőrét, negyedóránként kérte, valakinek muszáj simogatni, vakargatni, pofiját, hátát, oldalát. Dédelgetni is szükséges, és igenis elvárta, hogy úgy gügyögjenek hozzá, mint egy kisgyerekhez.
Egyre erősödött az egyénisége, közel két hét után vajon emlékszik még arra, honnan indult? Gyanítom, már elkergetni sem lehetne. De ki akar ilyesmit tenni egy boholyba öltözött, csillogó fekete szemű szeretetgombóccal? Még akkor sem, ha dacos, makacs, és az ember kezét mindenáron meg akarja harapni. Amint ezért kap, egy korholást — nem nagyot, de azért mégis —, mosolyszünet áll be, s már fütyül a hőn szeretettekre. Az ő füle tövét ne csapkodják, még akkor sem, ha kutya!
Egy perccel előbb ölekbe vágyott, a bőrét le akarta vetni, annyira örült, akkor viszont leheveredett, majd mindkettejüknek hátat fordított. Tüntetőleg elkezdett játszani az első földön heverő akármivel, majd beült a gazda széke mellé, háttal neki, és bámulta a szomszéd kerítését.
Egyszerre volt szórakoztató és kellemetlen. Állítólag ilyen életkorban szokás és szükséges egy kiskutyát tanítani, de talán nem arra, hogy ő a főnök… Ezért a felhőtlen beszélgetést folytatták, miközben mindketten szemük sarkából a kis fekete szőrcsomót figyelték. Nem bírta sokáig, keservesen lelassítva önmagát — hiszen egyben energiabomba is — visszasétált a színtérre. Előbb a fülest nem adó térdére ugrott, majd jobbra-balra bámészkodott. Kémlelte, mit csinál a másik, miért nem hívja. Pár perc karakteres sértődöttség után feladta, egy Pajti nevű kiskutya nem lehet meg szeretetadás és szeretetkapás nélkül.
Még három napig dacoskodott, nehezen értette meg, abban, ami neki természetes, mi kivetnivalót talál ez a két széken üldögélő.
„Ha nekik ez kell, megadom, amit akarnak, majd csak az orrom hegyével böködöm őket, meg a nyelvemmel, de arról ne is álmodjanak, hogy a szvetterüket, nadrágjukat és papucsokat ne rágcsáljam szét. Nem is várok tovább, szétrágom a párnát. Aztán, ha nem vesznek észre, olyant kiáltok az ajtóban, hogy ijedjenek meg és vegyék már észre, hogy szeretem őket, és törődöm velük.”
Pajti valóban megtette, amitől a kedvesebb hangú kirohant, azt hitte, valaki bántja a kutyát, az persze ugrándozva kéredzkedett ölbe.
„Majd megnövök, de még nem tudom ki a falkavezér, a hangosabbik, vagy a kutyásan mozgó. Az biztos, én vagyok egyszemélyben a falka. Érdekes, mikor a halkabbik térdére ugrom, látom, hogy jár a szája, és talán emberül ugat, de inkább kutyaszerű susmogást és kedves orrmorgást értek az egészből. Majd kihámozzuk, mi az igazság. A múltkor azt láttam, hogy ő adja a háttérparancsokat. Talán, mégis a szinte hangtalan volna a falkavezér? Nem érdekes! Láttam egy gyönyörű, puli formájú felmosót, hosszú rojtos bundával, ha olyan nagy leszek, gömbölyű, súlyos és erős, megvédem őket még maguktól is! Látom, hogy elandalodnak tőlem. Megmondom nekik, egy kicsit többet kellene vakargatni a fülemet… és a hasam alatt, meg a hátamat is, meg mindenütt! Sokat simogassanak és ugassanak nagyon szépen emberül, mert attól az én szeretetem akkorára, de akkorára duzzad, mint a testem százszorosa, és belehengergetem őket. A reggelin, ebéden, vacsorán túl is meghálálják majd.”
Pajti párnájára feküdt, már nem harapdálta, a labdát sem gurította semerre. A lenyesett faágak szabadfogású hordását is kutyaálmába vitte. Belemélyedt puha almába, és arról álmodott, hogy ébresztés után megint találkozik valamelyikükkel.
„De jó lenne mindkettővel!”
Legutóbbi módosítás: 2016.03.19. @ 12:50 :: Boér Péter Pál
