Csillagok fényénél számlálom éveim.
Porszemnyi a lét.
Mennyit ad még?
Nesztelen léptek talpam alatt.
Minden télen visszasírok száz tikkadt nyarat.
A mézillatú tavaszok is rég elhagytak,
hiába mesél rólad a zúgó hárs,
messze jársz…
Versbe írlak –
Csöndből felbukkanó szó, s a leváló gondolatszirmok
mint halk levélhullás surrannak lábam elé…
Illanó csókoddal ajkamon
szemérmetlenül köszönt rám az alkony.
Vörös rakétáit nesztelen szórja szét,
barna árnyakkal vonja be a házakat.
(bár ne látnám az andalgó párokat)
Hópelyheket szitál az ég, feltölti a teret
– súlytalan gondolat –
csendre csend felel…
Itt vagy velem.
Versbe írlak –
Hosszú, hideg az éjszaka.
Ködbe burkolódzik a hajnal.
Kúszó uszályát vonszolja maga után lassan,
szorgos kezek bontogatják az éji homályt.
A nappal már oly közel,
de párnám ezerszer visszaölel…
Maradnék még. Jó ez a borzongás.
Ablakom alatt feketerigóm megszólal,
s az álomittas mélyből
halkan szabadul egy sóhaj.
Rám köszönt a bizonyosság…
Nem talál meg több mondat.
Leteszem tollam.
Szeretném magam mögött tudni ezt a telet.
A tájra szemfödél borul, és megvárom,
míg leválik rólam az utolsó kenet…
Ma sem remélek újabb csodát,
nem jöhet rosszabb a tegnapinál.
Felhőrojtokba kapaszkodik a fohász,
csikorogva szökken a február.
2016. február 29.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: D. Bencze Erzsébet
