Dezső Ilona Anna : A zsák – Első rész/1

Nyomtatás

Zsák csüng a magasban,

árnyéka belengi a teret…

Félhomályban csak egy vaságy,

és valami távoli zene dereng.

Mert a zsák formája olyan,

eltűntet magában mindent…

Szennyese, ha egyáltalán volna,

eltakarná, játszhat Istent.

„Így szól az ÚR: Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek! De ők ezt mondták: Nem megyünk!” (Jer.6.16)

Első rész

A latrina szaga belevegyül a frissen osztott étel illatába. Borzalmas kavalkád ez, néha elviselhetetlen. Mégis ki kell bírni. Aki vétett, annak bűnhődni kell, ezt Jani is jól tudja. Meg kell fizetni mindenért, csak az asszony bírja ki még ezt a három kemény hónapot. Ha újra szabad lesz, soha többet nem kerül majd ide vissza, vele már nem babrál ki többé örökké forró vére. Őt nem csapja be. Munkába fog állni, jön a harmadik gyerek, nem hagyhatja magára feleségét, hisz alig töltötte be a huszonnégyet, s máris várandós a harmadik gyerekkel. A négy éves lánya és két éves fia olyan aranyosak, várják őt, a múltkor telefonon hallotta, amint róla beszéltek épp: — Az apukám dolgozik, majd hoz babát — mondta a nagylány, a pici fiú meg azt, hogy: — papa dolgozni.

„Istenem! De csodásak…”

Mi mindent megtett érte már az asszony… Lehunyja szemét, s látja, amint kint hagyja a Rákóczin… szerencsétlen, még azt is megtette, csak ne kelljen neki lopnia. Mégis elemelte már megint azt a pénztárcát. Hogyan állhatta volna meg, amikor olyan hívogató volt a kosár tetején? Többet nem néz le, csak fel, határozza el magában, s máris befordul a fal felé, úgy könnyebb elviselni a zárka zaját. Vékony falakon keresztül hallható az esti susmusolás. Ripacsos képű zárkatársa szájában rothadó fogakkal mételyezi hátralévő napjait. Még pontosan kilencven nap, s ő már vágja a centit, akár a katonai szolgálata vége felé. Visszafelé rövidül, minden nap egy nap, csak eltelik, holnap megy munkára, az edzés unalmassá vált az elmúlt másfél évben. — Tizennyolc hónap börtön, kedvezmény nélkül — visszhangzik elméjében a bírói ítélet.

Akkor sem fogta fel, azóta sem — zsebtolvajlás, tiltott kéjelgésre való felbujtás… Nem fellebbezett, megegyezett az ügyésszel, helybenhagyja, így ő sem kér többet. A legrosszabb az a nyavalyás lánc volt. Azt hitte arany, amikor kitépte az idős nő nyakából. Kikacagták érte, nem volt eredeti. A tárgyaláson mégis az aranyat követelte tőle a bíró, hiába mondta az igazat, nem hitt neki.

Agytekervényei csak úgy kattognak, puha ágyba gondolja magát. A szőke hajtincsek betakarják arcát:— Szeretlek — lihegi… lassan elhalványodik az angyali arc.

— Ébresztő lajhárok! — ordítja rekedtes, goromba hangon a váltás.

A felismerés még ettől is durvább, csak álmában érezhette asszonya puha ágyékának melegét. Már semmi sem meleg, a zárkában hideg van, októberi fagy teszi elviselhetetlenné életét. „Miért is teremtett ily nagynak a teremtő?” — rövid a takaró. Bezzeg, ha csak egyhatvan lenne… azok az igazán jó zsebesek, senki sem veszi észre őket, beleolvadnak a tömegbe, ő meg hiába tornásztatja hosszúra nyúlt ujjait, ügyes, kétség kívül sokat gyakorolt, mindhiába, a magassága miatt észreveszik, minden tekintet rámered a villamoson, az utcán sem tud úgy elmenni az emberek mellett, hogy ne egyből rá néznének. Ennek ellenére jól megélt különös szakmájából, ami bűvészi tudást, gyorsaságot és roppant figyelmet, önuralmat igényelt, csak ne maradt volna állapotos az a lány… Már mindegy, nem nyafog, megszüli a harmadik gyerekét is. A háza is befejezetlen, alig tudta bevakolni azt az egy szobát, amibe betette az ablakot, mielőtt bevonult a börtönbe. Ha még egyszer kiszabadul, nem tesz semmi törvénybe ütközőt, a szövetkezet lakatosműhelyében alkalmazni fogják, megígérte a sógora. Jó iskola volt ez a másfél év.

Felkel, nem tehet mást, irány a mosdó, ott áll sort, hiszen három perce van a reggeli fogmosásra, hideg vizes tisztálkodásra, fürdő egyszer hetente. Amióta dolgozik, még kap egy plusz lehetőséget hét közben. Rendre többet tollászkodik a rücskös képű, ma sem sikerül a mosdás, máris nyílik a zárkaajtó:

— Vályúra emberek! — akár a malacoknak — gondolja, de fogja csajkáját, és beáll vele a sorba. Tejeskávészerűség, egy szelet kenyérrel.

— Ez van, nem hizlalda ez, urak! — üvölti a nagydarab napos, s zsíros karján reng a rövid ujjú, mellben szűk egyenruha, csap egy hatalmasat a csajkába, fele kilöttyen egyből, rá a ruhájára.

— Na, mars megtörölközni! — ami jel egyben arra, hogy az egyik foglár behozta neki a cigit, rendes ember. Bent nagyon drága minden, elviselhetetlen az élet, mindenért dupla árat kérnek. Bolti áron vásárol neki, nem tesz rá semmi hasznot, a saját állását kockáztatva, hol az egyik nyomorultnak, hol a másiknak segít. Köszönetet nem fogad el, egyből lebukna, azt neki nem lehet, odahaza öt gyermek várja a mindennapi kenyeret. Háláját csak a tekintetével fejezheti ki, majd bemegy a cellába, párnája alá teszi kincsét, egy doboz Szimfóniát.

— Isten áldja meg érte magát, őrmester úr! — mondja magában, majd ránéz a falra rajzolt centire, előkapja nadrágja korcából az egyre kisebbre zsugorodó ceruzavéget, lefest belőle egy újabb napot.

— Majd elfelejtettem… — méltatlankodik saját butaságán, hiszen ismét eltelt egy. A nyár is nehéz volt, az aprócska ablakok előtt a rácson túl még bádog lemezek nehezítik a levegő útját, legalább ötven fok volt odabent, most meg nem sokkal haladja meg a tízet az átlag. Fűtésről a szezon előtt senki sem álmodhat. Hirtelen megfújják a sorakozót, gyorsan hörpinti fel a cukormentes cikóriafőzetből, vízből és némi tejből készült löttyöt, majd a kenyeret eldugja zubbonyába. Beáll a sorba, számolás következik, az elégedett smasszer konstatálja, hogy mindenki a helyén, kinyílik az első emeleti ajtórács, lemasíroznak a lépcsőn, a földszintre érve kényszerűen megvárják, míg odafent is megszámlálják a maradékot. Minden rendben, kinyílik csakhamar az alsó rács is, bemennek a várakozóba.

— Hűha — hallja az őr méltatlankodását —, türelem emberek, intézem a pufajkát! Hamarább jött a hideg, odakint mindent dér borít, reggel fagyott, nehéz lesz ma a munka.

Megborzadnak a rabok, túl sok választásuk nincsen, inkább odakint mozognak, mint idebent fagyoskodnak. A várakozás szokatlanul elhúzódik, az őr nem érkezik, nem kapkodják el az öltöztetést, elvégre a raktárosnak is ki kell számolni, kiadni, aláíratni, jó, ha délre kiérnek. Sebaj, majd ledolgoztatják velük hétvégén. Minden úgy van, ahogyan az előre látható volt, ott ácsorognak délig. Akkor hirtelen visszafelé hajtják őket, ebéd nélkül nem mehetnek semerre se. Jóleső érzés a pár fokkal melegebb folyosón masírozni fel a lépcsőn, ahol már nyílnak is a rácsok, odabent a zárkában még melegebbnek tűnik a levegő, Jani az állástól elfáradtan veti magát matracára.

− Istenem, de jó itthon — mire kényszeredetten elkacagja magát. — Hogy a csodába mondhatok ekkora baromságot? — erre a rücskösképű is elneveti magát. Szellősen vannak, ritka dolog ez, karácsonyra igyekszik mindenki kint maradni, majd utána jönnek be sorra a fagy elől. Ilyenkor nem sok mindenkivel kell osztozni. Ezt a karácsonyt ő még itt fogja tölteni, csak január hozza el a megváltást számára. A nagy hidegben már a dobkályha melegénél ölelheti Marit. Alig várja, nehezen telnek a napok, a hideg keserűbbé, nehezebbé teszi még a vártnál is zártságát.

— Vályúra — kiabálja a foglár.

Újabb sorbaállás, csajka jobb kézben, oda megy a leves, bal kézben a lapos bádogtányér, az univerzális kinyitható eccájg még a zsebében lapul. Ismét cuppan a lötty, majd a napos beledob némi főzeléket a tányérjába, egy szelet sült oldalassal. Tudta előre, érezte a rothadt káposzta illatát, itt bent semmit sem lehet letagadni, bármit egyből meg lehet érezni, hiszen vegyül minden, az emberi szellentés illata az ételével, a latrina a borotvahabbal, hiába a pedáns rend, a zártság borzalma a szagoknak kedvez. Nehéz a szellőztetés, ritkán van rá lehetőség, fertőtlenítés is csak egyszer évente, zárkánként, amikor karbantartanak, meszelnek. Napközben minden cella nyitva, csak azokat különítik el, akik büntetésben vannak. A foglárok együtt a fogvatartottakkal, micsoda nyomorúság az életük, ugyanolyan rabok, akár a bűnözők, semmi különleges bánásmód, csak az teszi mássá az életüket, hogy naponta hazamehetnek friss illatot szívni tüdejükbe. Nehéz lehet elviselni ezt a sok hányatott sorsot, mindegyikük életét a szívükön viselik, nincs itt olyan, aki ne mesélné el a történteket, olyan sem igen akad, aki ne épp ártatlanul ülne…

Végre elérkezik a szieszta, fél óra jár a rabnak ebéd utáni pihenőként, majd újra sorban állnak, kiosztják nekik a téli ruházatot, eltelik vele az egész délután, végül bejelentik, ma már nincsen munka, helyette szombaton dolgozzák le az elfecsérelt időt. Békésnek ígérkezik az este, megengedik nekik a kártyázást is. Verik a blattot majd’ minden cellában, ahol többen maradtak egymás között, ahol csak ritkábban éldegélnek, beülnek közéjük mások. Az őrök is kényelmesre veszik a nap hátralévő részét, beszélgetnek, megvitatják a napi politikát.

*

— Mit képzelsz te? Hallod-e? Ide akarsz állni? Ez az én nőm helye? Mentél innen! Úgy megverlek, még a lelket is kiverem belőled, te! Takarodj!

Mari kelletlenül arrébb áll egy lépéssel. A férfi megint csak meglöki:

—        Na, hallod ehhez már pofa kell, kisanyám! Tűnj el a színről, vagy kitaposom a beled!

De Mari visszavág:

— Nekem ugyannyi a jogom, mint neked. Megértetted? Ha nem hagysz békén, szólok a fiúmnak, aztán majd nézheted magad!

— Oszt ki az a híres? Ismerem? Ha hazudsz, elvágom a torkodat, mit képzeltek, ez az én helyem, vigyen innen, amerre akar!

— Nem fog! — s bár mindenre elszántan jött erre a mai napon, tudja, olyan makacs, veszélyes világba keveredett, ami könnyen az életébe is kerülhet. Őt védelmező férfit emlegetett, amikor mögötte nem is áll senki sem. Hogyan tudná megvédeni magát? Gyorsan agyal, rájön, ezt a látszatott fenn kellene tartani a továbbiakban is, mert erre picit megpuhult az izomagyember. Kiölti hát nyelvét a férfi irányába, mutatván, nem fél tőle, csak akkor nyerhet vele szemben, ha ugyanolyan erősnek tetteti magát. Olyan, akár a póker, blöffölni kell, Jani ezt oly sokszor megmutatta már neki, ő mégsem tudta igazán megtanulni. Most kell, tej kell a gyereknek, a pocakjában is fejlődik már megint egy. Bár ne jött volna haza a férje arra a pár napos szabadságra… Addig kellene ezt itt csinálni, míg nem látszik rajta az állapota. Még egy jó hónapnyi ideje volna rá, számol, oszt-szoroz, se tej, se kenyér odahaza, muszáj elriasztani ezt a mocskos embert, neki kell a munka. Eszébe jutnak a magukra hagyott gyerekei.

— Istenem, nehogy a kályhához menjenek, megígérte neki Marcsika, hogy nem teszi. A kis Jancsika is szót fogad, otthagyta a kiságyban, megígérte, ma nem mászik ki belőle. A szomszédok nem tudhatják meg, hogy a két gyermeket magára hagyja éjszakára.

Olyan fényesek odafent a csillagok, hideg lesz, nagyon hideg lesz. Összébb húzza magán tágas kabátját, alaposan lefogyott, s most ezt nem lenne szabad, hiszen áldott állapotban van. Már csak két hónap, és Jani újra itthon lesz. Megígérte, többet nem csinál butaságot. Mit is mondhatna erre? Szereti, minden egyéb eltörpül, már nincsen benne harag, sértődés, a nyáron olyan csodás volt vele együtt lenni… Mindig erre gondol, amikor másnak árulja a testét. Becsukja szemét, elképzeli Ferit magán, csókolja, magáévá teszi. Mindegy ki jön, csak fizessen, korog a gyomra, olyan furcsa érzés keríti hatalmába, mint az űzött macskát… most kell neki valaki, most muszáj bármit bevállalni…

— Mit képzelsz magadról? — menne neki kakaskodva az ismeretlen. — Mikor jön már fiúd? Remélem, tudja, hogy meg kell egyeznünk a placcon? Ez itt nem a Riviéra! Hát nem ellopná a helyemet?!

Mari fölényesen sétál le s fel, nem törődik vele, amikor a férfi már odamerészkedik, megérintené az amúgy roppant csinos nőt, az egyből szembefordul vele, és magabiztosan ráripakodik:

— El a kezeket, te!

— Mán hogy kinyílt a csipa… megveszlek tőle, meg én… Az anyja úristenét, jól felvágták a nyelvét, belevaló! Megveszem, ha addig élek is… — körbejárja a nőt, nem mer hozzáérni. Mari, nem vesz róla tudomást, de azért csak megjegyzi:

— Meg ám azt, amire gondolok. Rám egy igazi csillag vigyáz, onnan néz, né! — s felmutat az égre. A férfi hallott egy emberről, akiről csak úgy beszélnek, a „nagy csillag”. Megijed, összehúzza magát:

— Ugye nem viccelsz? Nem is tudtam, hogy má’ kurvája is van a Csillagnak! Mondd meg neki, hogy nem bántalak, de ha átversz… vagy átver, bizony Isten megöllek benneteket! Meg én, ha addig élek is.

Mari felnéz, s a csillagára mosolyog, hálásan köszöni meg neki a jókor jött menedéket. Nehéz napokat él meg, az idő egyre fagyosabb, hajnalban, mire hazaér, egészen kifehéredik a táj. Az utcában csak az ő háza piroslik, minden egyéb csillog a jégkristályoktól. Kislánya jól vizsgázott, szépen aludnak, semmi rosszat nem tettek az éjjel. Örülnek a mindennapos kakaós kávénak, az apró csokinak, ami jár, amiért ilyen szépen alszanak magukban, nem sírnak, s nem mennek a kályha közelébe. Picit még lepihen, két-három órát tud aludni, míg a gyerkőcök is alszanak, reggel aztán megy vásárolni, akár a többi asszonytársa, aki gyermeknevelésin van otthon.

— Talán hazajött Jani? — kérdi egyik reggel a boltos.

— Nem, még nem — válaszolja neki Mari félvállról.

— Akkor valami csoda történt? — kíváncsiskodik folyamatosan az eladó.

— Miféle csoda lenne az, hogy veszek két joghurtot, meg egy kenyeret?

— Nem azért, csak máskor soha nem volt effélére pénzed, nem a kenyér miatt kérdeztelek, de vettél tegnap kolbászt is… — s folytatná, ha a tulajdonos ki nem jönne a raktárból. Egyből elhallgat, észleli annak szúrós tekintetét.

— Ne érdekeljen — vág vissza a nő —, amúgy kapok állami támogatást meg egy kis segélyt. Irigyled? Ne tedd, fogalmad sincsen milyen keserves ízű ez a kenyér…

— Mit kíváncsiskodik Annuska már megint? — méltatlankodik a tulajdonos. — Miért kell magának mindent tudni? Hagyja már békén a fiatalasszonyt, van annak baja a maga kérdése nélkül is elég — s kacsint egyet Marira. Olyan furcsán nézi, a nő hirtelen eszmél, ez tud mindent… Hisz már neki is járt a kedvében, csak el ne mondja, Jani megölné.

Gyorsan megfőz, megeteti a gyerekeket az épp soros krumplistésztával. Tegnap paprikás krumpli volt, ma krumplistészta. „Ezt sajnálja tőlem?” — kérdi magától, még a reggeli bolti jeleneten elmélkedve. Félelem ül a mellére, a bolt tulajdonosa mindent tud róla, mi lesz, ha nem elégszik meg ennyivel, ha elárulja őt? Ha csak egy ember is megtudja a faluban, neki vége. Enni kell, a gyerekek éhesek, egészen más a tekintetük, amióta rendszeresen főz, olyan elégedettek, hálásak minden falat ételért. Tegnap kapott egy üveg kólát az egyik kuncsafttól, hogy megörültek neki, amikor reggel odaadta! A pici még nem ivott ilyesmit azelőtt. Olyan mulatságos volt, ahogyan a szénsav felböffent a kis orrocskájába… Hatalmasat nevettek rajta. Miért is ment oda akkor abba a boltba? Kár volt elrontani a napját efféle ostobaságokkal.

S ahogyan telnek a napok, az anyagi helyzetük napról-napra javulni kezd. Marit békén hagyják a stricik, mindenki suttog mögötte, a nők sem csipkelődnek vele, elfogadták. Szépen gyarapodik a ház, egészen bőségesnek mutatja magát a közelgő ünnep. Már megvette a lánynak a nagybabát, amit olyan alázattal nézeget a kirakatban, amikor sétálni mennek. A fiúnak még nincsen meg az ajándékra való pénze, egy távirányítós autót szeretne, de az többe kerül, mint a baba. Egyik reggel, amint nézegeti hízó testét, megérzi magzatának első rúgását.

Mozgolódik, tudatja anyjával, hogy él. Örömében odakap, simogatni kezdi testét, de egyből el is keseredik. „Sokáig már nem tagadhatom le.” Oldalra fordul, mustrálgatja magát. Még szerencse, hogy ez a kétajtós szekrény megmaradt a nagymamája hagyatékából, annak belső felében van ez a szép nagytükör, legalább láthatja magát. Már hízott pár kilót, de még nem testes, még nem nő a pocakja, csak kissé megasszonyosodott az alakja, ösztönösen próbálja egy bő pulóverrel takarni gömbölyödő idomait. Menni kell, az utolsó vonattal be kell érnie a városba. Ma is ki kell állni a placcra, reggel meg akarja venni a kisautót, meg a fát. Talán egy kilónyi szaloncukorra is futja… egy zsebkendő csücskébe köti a pénzét, el ne lopják tőle, a gyűrött ruhadarab talán nem szúr szemet senkinek sem. Bármi megtörténhet az utcán, látta a minap, amikor az egyik fiú meztelenre vetkőztette a nőjét, úgy rázta ki belőle az utolsó százast is. Még szerencse, hogy előjött azzal a csillaggal ott fent az égen, mosolyog rajta, az megvédi. Megalázó, csúf élet ez, egyik kocsi jön, a másik megy. A zsebkendő lassan telik, napról napra egyre többet vállal be, muszáj, már csak egy hetet dolgozhat, tovább nem lehet. Bemegy néha a telefonfülkébe, és úgy tesz, mint aki beszél azzal a nem létező emberrel, még meg is alázza magát, jó hangosan, hadd hallják a többi lányok, ő milyen engedelmes. Ez a szerencséje, a nők hajlamosak a túlzásra, az egyik épp azt meséli fiújának, hogy látta a Csillagot, nagydarab szőke ember az, és úgy verte a Marit, majd megszakadt érte a szíve. A többi is szörnyülködik rajta, gyorsan terjed az utcán a hír, másnap megkérdezi az egyik rendesebb fiú, nem kéri-e a védelmét? Majd ő megmutatja annak a semmirekellőnek hol a helye… Mari szerényen lerázza, pár napig ismételten nyugta lesz, szerencsére mindenki elhitte, hogy neki van védője is.

Ahogy egyre közeledik a karácsony, elfogynak a lányok az utcáról, pár kivétellel. Majd mindegyiket szabadságolták, a téli ünnepek még abban a miliőben is szent dolognak számítanak. Mari kitartóan dolgozik, hajnalban megy csak haza, lepihen, majd nekifog a káposzta megtöltésének. Elvből sem vásárol abból a boltból, inkább feljebb megy a falu központjában lévőbe. Ott senki sem kérdezősködik, örülnek a vásárlónak, szívélyesen szolgálják ki reggelente. Aznapra már megvásárolta a káposztát, a húst, egy csirkét. Az aprólékából zöldséglevest főz, a combjait, mellét kirántja holnapra, ebédre. Micsoda fenséges lakoma lesz, töltött káposzta a Szenteste tiszteletére. A fát beleállította egy ötliteres üvegbe, homokkal egyensúlyozta ki, a sufniban már ott várakozik, délután nem pihen le, amíg alszanak a gyerekek, feldíszíti. Most nem megy dolgozni, a mai nap csak az övék, végre egy éjszaka, amit nem kell végigdideregnie. De jó lenne egész évben, ha ilyen szépen, ünnepélyesen élhetnének. Várja Janit, ragyog a szeme, ha csak rágondol, mégis fél is egyben, mi lesz, ha csak nem állja a szavát, és újra eljár majd lopni… Apró remegést érez bal oldalt, megsimogatja hasát, tekintete egyből a két alvó szőkeségen pihen meg. Csendben szipog, két kezét maga mellé ejtve elalszik a széken. Hatalmas csörömpölésre ébred, kiesik a húsos tál a kezéből, a káposztának alig egynegyedét töltötte meg, gyorsan visszaszedi azt a tálba és nekilát a befejezésének. A gyerekek szépen ülnek, felébredtek, mégsem költötték fel, hagyták őt pihenni.

— De tündérek vagytok! — csókolgatja őket, azok hálás kacagással veszik az anya közeledését. Végigéneklik a délelőtti órákat, olyan boldogság költözött a házba, amilyen annak előtte még nem volt sohasem. Milyen hatalma van egy kevéske pénznek… egyből jobb a kedve a telehasú embernek.

Délutánra elkészül a káposzta, jó nagy fazékkal főz belőle, a leves is készen, de most az kit érdekel?! Olyat bármikor ehetnek, no de töltött káposztát? Olyat nem főz az ilyen emberfajta, csak nagy napokon, amikor a zsebe is megengedheti, mert az drága étek. Délután elálmosodnak az apróságok, már maguktól mennek a helyükre, nem kell altatni őket, hamar megtanulták, ebben az életben önállónak kell lenni. A szomszédok nem tudhatják meg, hogy az anyjuk nincsen éjjelenként velük. Egyből jelentenék a gyámügyre, no meg az apjuknak sem szabad azt elmondani, mert az meg bántaná érte az anyjukat. Mily hamar felnőtté tud válni a gyermekpalánta, alig négy éves ez a lányka, mégis olyan gondos anyaként tud viselkedni, hogy azt el se hinnék mások. Tökéletesen képes helyettesíteni az anyát, amíg az dolgozik. Sikerül becipelni a fát, felkötözi az ágaira a színes papírba csomagolt édességet, még egy gyertyát is vett, meg egy csomag csillagszórót. Úgy tervezi, mikor ébredeznek a gyerekek, lekapcsolja a villanyt, hamar sötétedik, öt órára éjszakai a hangulat, gyertyát gyújt, és énekkel köszönti a kis Jézust. Terve sikeres, épp mocorognak a kicsik, amikor gyorsan lekapcsolja a pislákoló égőt, csak a gyertya fénye világítja meg a fát. Csillog-villog, az épp álmukból ébredező csöppségek nagy csodálkozására:

— Anya, mi az? — kérdi Jancsika.

— Karácsonyfa — válaszolja boldogan Mari, s máris tartja a gyertya lángjához a csillagszórót. Ahogy leég, jöhet a következő, a gyermekek szájukat tátva nézik a szétszóródó fényszikrákat. Piros arcocskájuk angyalian villan elő a felszálló fénycsóvák fényében. Mari hangosan énekelni kezd: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok…”— a gyerekek sírnak, hangja el-elcsuklik, de egyre bátrabban énekeli tovább, mígnem a harmadik versszak végéhez ér: „Lássátok, lássátok”.

Eltelik kis idő, mire megmozdulnak, lebénulva állnak egymással szemben, a fa egyik oldalán Mari, a gyertya lángjánál égőn csillogó kékség cikázik szemében, a kis Marcsi vörösen izzik, Jancsika szájából elcsurran a nyál, kis ujjával mélyen kotorászik benne, ilyet még soha sem látott. A sok csoda nem csökken, fokozódik, mikor anyjuk is magához tér, felkapcsolja a villanyt. A fán zöldes- sárgás- kékes színes papírok világítják tekintetüket, alatta két csomag. A gyerekek nem mozdulnak, még ilyet soha sem tapasztaltak, a kislány négy éves ugyan, de karácsonyfát még nem látott, az ajándékozás szokását sem ismeri.

— Gyertek… — hívja őket édesanyjuk —, a csomag a tiétek. S e pillanatban világosodik ki igazán a szoba, a két gyermek ráveti magát a hatalmas kincsre, teljesen véletlenszerűen kapnak fel egy-egy csomagot. Isten nem hagyja cserben az ártatlant, mindegyik a magáét tartja a kezében, a lány a babát, a fiú az autót. Amikor megpillantják azok tartalmát, ösztönösen anyjuk felé nyújtják kezeiket:

— Anyu látod? — kérdi a kislány. — Margarétának fogom hívni, úgy, mint Szandika. Tudod, az a kislány az utca végében, neki is van ilyen babája…— örömében nem meri megölelni a játékot, csak előre tartja, hátha anyja megmutatná, mit lehet azzal csinálni.

— A tied — mondja ki röviden, s a gyermek azonnal behúzódik a szoba egyik sarkába, leül a földre, a babát maga elé rakva elkezd mesélni. A kisfiú is nézi az autót, meg kell neki mutatni, mit lehet tenni azzal a távirányítóval. Nem meri megérinteni, picit megijed, amikor visítva megindul, szirénája megszólal, hangosan zörögnek a kerekei, csattog a távirányító, nehéz annak meghatározni merre is menjen. Egy ideig elszenvednek vele, majd a gyermek felkapja a földről, magához öleli, és beviszi a kiságyába. Ott babusgatja, ismerkedik vele. Mari elégedetten ül le, elfáradt, elálmosodott, elnyújtózik a keskeny heverőn, a kislány helyén, vele szemben a kihúzható kanapé. Ha Jani hazajön, lesz rendes fekvőhelyük, ez is az egyik újabb szerzemény, úgy vette a vásárban abból a kevéske pénzből, amit a zsebkendőjébe kötözgetve gyűjtött össze. Még van belőle valamennyi, de sajnos nem annyi, amennyit szeretett volna, így a két ünnep között is csak ki kell menni neki az út szélére, ha enni akarnak. Sikerült linóleumot is vásárolni olcsón, így már azért sem aggódik, ha a gyerekek a földön játszanak, nem fáznak fel, a beton sem dörzsöli le a vékony, finom gyermeki bőrt.

Mire felébred, már hajnalodik épp, a gyertya nem gyújtotta fel a házat, bár csonkig égett, megtartotta azt annak tartója.

— Milyen okos találmány — gondolja hálásan magában. A kislány együtt a fiúval a kiságyban, olyan édesen ölelik egymást azon a szűk helyen, mint egy kis csiga, körbefonta testével az öccsét. Elnézi őket egy ideig, majd kiemeli a még alvó lánykát, maga mellé veszi, betakargatja, ahogyan az is betakarta őt az este, nem ébresztette fel, hagyta, hadd aludja ki magát.