Ma reggel belegondoltam mindabba, amit még el kell viselnem… sírni fogok, nehéz lesz, elképesztően kimerült leszek… de minden, akkor is, ott is a javamat szolgálja.
Csak el ne szúrjam ebben a nagy őszinteségemben, mert soha sem tudom befogni a számat… mindig beszélek, akkor is, amikor végképp nem kellene, mert ilyen a természetem.
Ahová most értem, talán pontosan azért van mindez, hogy megtanuljak végre csendben maradni. Meghallani a szívem dobbanását, mindazt, amit tudtomra akar adni a belső énem, s bár eddig is éreztem, hogy így van, mégsem bírtam teljesen elhallgatni.
Az elmúlt napok valamelyikének éjjelén hangosabb volt nálamnál, a külső zajoknál, az éjszaka kattogó, máskor visító hangjánál, annál az aranyos, mégis kellemetlen vakondnál is, aki folyamatosan túrja, ássa a földet, számtalanszor megijesztve engemet.
Nem vagyok bolond, tényleg van egy aranyos kis rovarevő emlős, aki osztozik magányomban és minden egyes alkalommal, amikor magamra hagynak a nappali fények. Ő szolgáltatja az unaloműzőt, meg egy tücsök, aki nem tudja befogni a száját ugyanúgy, mint én, mert még őt sem leckéztették meg igazán. Ő cirpel, a csöpp kis szőrmók igyekszik odaférkőzni a közelébe, persze emez tökéletesen biztonságban érzi magát, ami félig igaz is, mert belevájta magát annak a vasból készült bódénak a fa aljzatába, ami mostanában az én ideiglenes otthonommá szelídült, így a kis vadász minden egyes éjjel hoppon marad. A muzsikusom meg csak azért is bosszantja, hol egyik, hol másik sarkában szólal meg. Van, hogy megnevettetnek, de van, hogy sírva fakadok az élni akarás ennyire erős megnyilvánulásának látványától. Hát nem pont olyanok, mint az emberek?
Az egyik csak ciripel, mit bánva mi történik majd vele? Mert mi van akkor, ha mégsincsen olyan piszkos nagy biztonságban, vagy ha ép nem én leszek ott, s valaki belefárad ebbe az állandó huncutkodásba, s kiveti a hideg valóságba, ahol az őrá hetek óta fogát hegyező hopp, elkapja?
Az egyik ilyen furcsa pillanatomban, igaz csak épp egyetlen másodpercre, de meghallottam lelkem neszét, roppant furcsa volt. Ismeretlen érzés kerített hatalmába, s még így is, hogy már lassan kibontakozik a cél előttem, és nagyon akarom a párbeszédet, újra meg újra visszaesem abba a külső héjba, amibe beleszülettem. Elképesztően gyarló az ember!
Hányszor fogadkoztam, milyen régóta tanulom és gyakorolom azt a bizonyos mélyponti elérés egyetlen lehetséges módját… Hányszor imádkoztam egyetlen pillanatért, amikor végre elhallgattatom testem zizzenést, lélegzetvételem fújtató-szusszanó hangját, suttogva kérdezem igazi asszonyi valómtól, hogy mit szeretne a tudtomra adni? Eddig még valahányszor eljutottam abba a bizonyos ellazult, csodálatos állapotba, vagy elaludtam, bár ez nekem a legnehezebben elérhető állapot, vagy hirtelen visszatért az általam elcsendesedettnek vélt világ minden egyes fránya, hiábavaló zaja.
Most akarom, elszántan harcolok magammal, van rá minden másnap huszonnégy órám, hogy végre eljuthassak ahhoz az emberhez, aki végtére is vagyok. Ebből most nem engedek, bármi történjen is, meg kell találnom azt, aki elől már ötvennégy éve menekülök valami kényelmes, de nem túl jó világba.
Rendszerezem az emlékeimet, jó lenne mindent megírni, de azt most még nem lehet, még nem szabad, még nincsen rá sem mód, sem lehetőség, csak gyűjteni, s közben imádkozni a Jóistenhez, hogy el ne vesződjön belőle egyetlen szó sem.
Hát itt tartok, öregségem előszobájába érve, kíváncsian, vajon tartogat-e még nekem valami jobbat, valami szebbet, valami kifejezőbbet az élet?
Nagyon szeretem, akár szép, akár csúf… akár egyszerű, akár bonyolult… akár fájdalmasan sajgó, akár hevesen dobban bennem a szív, nem számít, csak verjen, csak akarjon még sok mindent elérni, mert abból baj nem lehet!
Ma reggel is felkeltem, s bár homályos odakint a táj, sűrű köd borít mindent, de egy aprócska fénysugár áttörni kész a tejszerű leplet.
Van remény… még van tovább… még van kiért és miért… még van élet az élet után…
Legutóbbi módosítás: 2016.03.16. @ 18:21 :: Dezső Ilona Anna
