Néhány nap múlva a posta ide hozta Vilmos lapját, a szomszédok adták meg az iroda címét.
— Nézd, apa! — mutatta Tímea a lapot. — Vilmos írt — adta oda a lapot.
„Jól vagyok. Minden nap kapunk meleg ételt. Gulyást. Most megyünk tovább. Majd írok az új táborból.”
— Drága kisfiam! — csókolta Aladár a fia írását.
— Írjunk neki — szólt Tímea —, s írjuk meg, hogy itthon minden rendben van, hogy jól vagyunk, s várjuk haza.
Nem merték megírni az édesanyja halálát, gondolták, ráér gyászolni, ha hazajön, ne érje ott a harctéren az itthoni gyász. Nem is lett alkalma gyászolni, mert őt kellett…
A hír hallatára Aladárból az a kis lelki erő is elszállt, ami eddig maradt benne.
Hősi halott, post mortem vitézségi érem…
— Megölték a drága gyermekemet! Megölték! Ezer érem sem támaszthatja fel! — motyogta magába roskadva.
A leánya alig tudta nézni, és segíteni sem tudott.
— Nehogy azt hidd, hogy megbocsátok neked, de mégis a segítségedet kérem — fordult reggel Hajnalkához.
— Hallgatlak!
— Látogasd meg apát. Hátha egy kis lelket tudsz bele verni.
Gondolkodás nélkül vette a kabátját, és máris indult.
— Hát eljöttél, kedves? — csillant fel Aladár szeme egy pillanatra.
Egy pillanatnyi volt csak a villanás, aztán visszasüppedt a komor bánatba.
— Ver a sors, de a fiamat megbosszulom! Meglásd, hatalmas lesz az én bosszúm! — messze tekintő szemekkel folytatta. — Odamegyek, ahol megölték, és bosszút állok!
Nem volt kivel beszélni. Hajnalka sírva hagyta el a házat.
Reggelre Aladár elhatározásra jutott — elment a hadkiegészítőhöz és jelentkezett frontszolgálatra. Az előcsarnok tele volt behívott tartalékosokkal, egyedül ő volt önkéntes. Hamarosan behívták a toborzó tiszt elé.
— Adjanak fegyvert, felszerelést, meg mindent, amit kell, hogy indulhassak máris a frontra! — rohanta le igényeivel a tisztet, aki csak meresztette a szemét.
— Neve, születési ideje, lakcíme? — jött meg a tiszt hangja.
— Itt van minden! — lökte oda a személyi igazolványát.
— Magától akarom hallani!
— Nincs most idő a vacakolásra. Adják ide, ami kell, és indulok! Meg kell bosszulnom a fiam halálát! Megölök minden oroszt, aki a szemem elé kerül! Nem orosz véletlenül maga is, hogy akadályoz engem? Miii?
A vita vége az lett, hogy Péter Aladárt lefogták, behívták az orvost, aki a dühöngő embert a sárgaházba vitette. A zárt osztályra.
Otthon nem tudták mi történt, mikor Mann György elindult az irodába, még a szobájában volt, s a személyzet csak annyit tudott, hogy zaklatottan elsietett. Délután, este még nem érkezett vissza. A kórház az iratokban szereplő címen nem talált semmit, csak romokat, s így elkönyvelték ismeretlen tartózkodási helyként. Hogy milyen kezeléseknek, tortúráknak tették ki, az soha nem derült ki. A külvilág megszűnt számára, s ő is külvilág számára. A leánya bejárt minden elérhető hivatalt, megkereste az ismerősöket, volt üzlettársakat, de nem akadt nyomára. Hajnalka kutatása is éppen ilyen eredménnyel zárult. A háborús nehézségek, a riasztó hírek elterelték az emberek figyelmét róla — annyian tűntek el nyommal, vagy nyomtalanul a városban. Nem is hiányzott másnak, csak a két nőnek, akik bánatukban kissé közelebb kerültek egymáshoz, bár Tímea kijelentette, „megbocsátok, de nem felejtek!”
Legutóbbi módosítás: 2016.03.16. @ 13:16 :: dr Bige Szabolcs-
