….
Újra és újra elengedem emlékeim,
elcsépelt árnyékként kúsznak túl a kiskapun.
Édes élet? Ugyan… Egyre mélyebbek sebeim.
Csupasz világomban fázik fedetlen tegnapunk.
Lehullnak karjaim, mozdulatlanok márvány köreim.
Tövisként tapad pórusaimra tudatlanságom,
tökéletlen minden maradék pillanat. Álmaimban
olyan vagyok, mint füstszalagra rajzolt vigaszom,
mint téli jegenyesor alatti behavazott padok.
Ajtót nyitok, ablakot. Reám hull-e az irgalom?
Legutóbbi módosítás: 2016.03.04. @ 20:38 :: Dvorák Etela
