Győri Irén : Vica és Csin történetei — III.

Nyomtatás

Ismerkedés a sok-sok soknevűvel

Sejtettem, nála jó lesz nekem, de akkor semminek nem mertem örülni. Még egy ilyen kellemes dicséretnek sem, de azt tudtam, hogy őt, és az illatát is szeretni fogom. Mint később megtudtam neve majdnem olyan sok volt, mint nekem. Hívták Lányomnak, Anyunak, Évikének, Évának, Maminak, Mamikámnak, és még Drágámnak is. Ő volt az én leendő új barátom anyukája, akit én is Maminak hívtam.

Az én új barátom és „gazdám” Vicuska lett. Őt Éva, Évike, kis unokám és kicsi lányom, meg csillagom, sőt egyszer még, te szőke csaj néven is nevezték. Ugye milyen bonyolult, mindezt megtanulni, mikor, kit és minek szólítanak? És hozzá még az ember is, akit nem szerettem, mert ő vett meg, egy dobozba zárt, és csak az autó ringatott… mi az, hogy ringatott, rázott össze-vissza. Ő volt Gábor, édes fiam, apu, Mikeczky úr, szomszéd, és kis fiam, meg felfújt hólyag. Ezt Kati néni mondta neki, csak úgy sziszegve a fogai között, aki néha vén banya, meg öreglány néven is szerepelt apu szótárában.

Életem eddigi három éve alatt volt módom az emberi viszonyokba belelátni, főleg amikor az utcán találkoztak, és apu csúnyán nézett a fekete kandúrra, akit ki nem állt, viszont Kati néni imádott. A Kandúr is sok néven szerepelt, mert Kati néni Sanyikának, apu, ocsmány fekete dögnek, vagy fekete ördögnek nevezte. Még tavaly, hogy ne üsse el a drága dögöt, összetörte a kocsi lökhárítóját, mert miatta nekicsúszott egy vastag fának. Ezért utálta apu a macskát. Vicuska, Sanyi cicának, Mami Kandúrkának hívta. Nekem a Sanyi név tetszett a legjobban, és később barátok lettünk, s én ezt a barátságot soha nem bántam meg.

Na, de térjünk vissza a családhoz kerülésem történetéhez. Szóval a Mami megitatott, letörölgetett és ott pihentem az ölében, amikor megbeszélték, hogy Vicuska gondjaira bízzanak. Eleinte istencsapásának éreztem, hogy megint tovább kerülök valami új idegenhez, én pedig akkor semmi mást nem akartam, csak a mamámat. Egyszer csak csattant az ajtó, és a Mami azt mondta, megjött Vica, és tényleg beviharzott egy vékony szeleburdi szőke kislány. Alig volt alacsonyabb az én kedves Robi barátomnál, de sokkal csinosabb, mint Robi. Amikor meglátott nagyot sikkantott és egy elhadart.

— Ugye szabad? — felkiáltással már a kezébe is kaparintott. Én félszegen rásandítottam, és valamiért kedvesnek találtam. Úgy éreztem, ő illik az én koromhoz a legjobban. Csacsogott, és kérdezgette, mi a nevem. Nekem még nem volt nevem, csak az Aranyom, amit a mamám adott, de azt senki nem hallotta csak én és a mamám, amikor finoman megtisztogatta a ruhácskámat, a gömbölyű pocikámat és a kis pofácskámat. Vica finom ujjával megsimogatta a hasamat, és az aranyos buksimat is. Igen, így mondta, buksidat. A fejemet simogatta, így rájöttem, hogy a buksim, az a fejem. Olyan bonyolult dolog ennyi néven nevezni dolgokat.

— Ugye éhes vagy kicsi Szőrmók?

Nem tudtam mit jelent a szőrmók, de hozzám szólt, így meg voltam győződve róla, hogy csak én lehetek, és hálából megnyaltam a kecses, fehér ujjacskáját.

— Ugye anyu, az enyém? Ugye adhatok neki enni? Ugye anyuci, apuci, ugye az enyém?

— Most megetetheted, majd később megbeszéljük, ki fogja gondozni. De előbb, köszönni kellene, mert elfeledtél, pedig te jöttél haza.

— Bocsánat! Sziasztok! Elfeledtem, amikor megláttam a kis szőrmókucit. Olyan aranyos! De most már ugye mehetek?

Választ sem várva kiviharzott a nappaliból és megint csattant az ajtó.

— Még az a csoda, hogy nem hullik a vakolat, olyan szeleburdi ez a lány — mondta apu.

— Próbáljuk meg, ha felelősséget vállal a kiskutyáért, és rendesen csinálja, talán komolyodik is, próbáljunk benne bízni. Mégiscsak elmúlt már tizennégy éves. Hisz gimnazista. Én vigyázok rájuk — mondta mami.

Vicuska melegített nekem tejet és valami nagyon finom falatkákat adott, arról csak később tudtam meg, hogy májkrémnek hívják, de borzasztóan finom volt. Annyira kellett ennem és alig bírtam lenyelni az egyik falatot, már a másik ott is volt, abbahagyni meg nem tudtam, és nem is szándékoztam! Persze abbahagytam, mert Vica elvette előlem, és azt mondta.

— Na-na, most nem kapsz többet, mert elrontod a gyomrod.

Én kicsit bosszankodtam, és keresgéltem a finomságot. Hogy lehet, hogy nem tudta, az nekem mennyire ízlett. És én olyan régen nem ettem! Ilyen finomat meg sohasem ettem még! Azt a valamit még akarok!

Igen, én akarhattam, de ennyit kaptam, és kész. Nagyon szigorú volt! Kezébe vett, éreztem annak a dolognak a kellemes illatát, és én akkor nagyon megszerettem a Vicuska kezét, és magát az egész kislányt. Nem tudtam az okát, hogy miért, talán az illat, vagy a májkrém miatt, ami nagyon-nagyon ízlett nekem.

Később meg a tojássárgája és a sok finom falat, amit tőle kaptam.

Emlékszem, nem tágítottam Vicuska mellől, mindenhova követtem. Amikor tanult, a lábán feküdtem, a zokniját szimatoltam. Későbbi életem nagyon meghatározta a Vicuska illata. Azt nagyon szerettem! Még ma is szeretem, pedig azóta Vicuska már nagyon csinos ifjú hölggyé változott. Még csinosabb, mint eddig bármikor is volt.