A lélek mindazon cselekedetek összességének hajléka, amit mi emberek az Isten színe előtt teszünk. A lelkiismeret pedig az a szűrő, ami által e hajlékban a megfelelő polcokra helyezzük gondolatainkat, tetteinket. Jót vagy rosszat.
Sokszor a rosszról nem is tudjuk, hogy az. Meggyőződésem, hogy ilyen alkalmakkor az Isten ugyanúgy szeret minket, csak egy kicsit összeráncolja homlokát, de közben már félmosoly születik ajkán, és máris azon munkálkodik, hogy jó belátásra tereljen bennünket. Az embereknek inkább a lelkiismeretfurdalással való szembenézés okoz nehézségeket, mert az azt követően születik meg, amikor olyasmit teszünk, vagy mondunk, amit szerettünk volna elrejteni Isten elől. Ilyenkor úgy viselkedünk, mint a tűzre rossz fát tenni készülő gyermek. Azt hisszük, hogyha a szoba sarkába megyünk és a fal felé fordulva tesszük, amit teszünk, azt az Isten nem látja. Azt hisszük, hogy majd miután megtettük, visszaszaladhatunk a szoba közepére, a lámpabúra alá és minden rendben lesz. Elrejtőzni Isten elől, ez minden baj és rossz dolog forrása a földön. Miféle gyönge lábakon álló hit az, amiben az ember alkudozásba bocsátkozhat? (Istenem, most láss! Istenem, most ne nézz ide!) A legnagyobb kérdés ma bennem, hogy miért is merészelünk könnyektől izzó szemekkel fohászkodni az Úrhoz azért, hogy segítsen, amikor sokszor éppen azért szorulunk a segítségére, mert eltévedtünk visszafelé menet a szoba sarkából, amikor azt szerettük volna, hogy ne lásson minket? Szabad akaratot kaptunk tőle. Ezért mentünk a sarokba, de elfelejtettük, hogy ha nem maradunk a villanykapcsoló közelében, könnyen és ügyesen lekapcsolhatja a villanyt az, aki azt szeretné, hogy a sötétben maradjunk.
>Őrizzétek a fényt!<
Legutóbbi módosítás: 2016.03.26. @ 11:03 :: Kőmüves Klára