Te, az időbe mártott gyermek
rezgő hitével a tejúton topogva,
a semmi órája nem néked ketyeg,
csak téged visz magával robogva,
sodorva mindent, mi mulandó.
Egy pillanat csinál a vanból voltot,
s a közöny kinevet téged halandó,
ki testi léttel vágyod az égi boltot.
De a remény, hogy tetteid nem hiába,
hogy mégsem a pornak születnek,
hogy földi kényszer nem hajlít igába,
s akaratod díja, hogy néhanap nyer,
mégis csak bizonyság arra a varázsra,
hogy lobbanó éveid nem vesznek el.
Legutóbbi módosítás: 2016.03.20. @ 12:00 :: Márton Zsolt
