Két teljes napot a szálloda területének felfedezésével, pihenéssel, fürdéssel, napozással és evéssel-ivással töltjük. A komplexum tulajdonképpen két részből áll: a tengerpart közelében a szálloda „arany fokozatú” épületei vannak, az itt lakók arany karszalagot viselnek a csuklójukon, mi pedig ezüstöt. Nekik kiemelt szolgáltatás jár. Külön partszakasz, több medence és étterem áll rendelkezésükre, de ha kellően mosolyunk vagy adunk egy dollárt a személyzetnek, készséggel kiszolgálnak bennünket is, ám olyan jó az „ezüst ellátás” is, hogy felesleges odaszemtelenkedni.
Annyit ehetünk, ihatunk, amennyi belénk fér. Csak rámutatok a bárpulton sorakozó üvegek valamelyikére, és már keverik az italt. Nekem leginkább a Bahama Mama és a Coco Loco koktél ízlik, Laci legtöbbször a jól bevált csapolt sörnél marad.
Egy délután látom, hogy a mellettünk lévő napágynál kókuszdióból szívószállal szürcsölnek valamit. Odamegyek, megnézem, mi az. Mi is szeretnénk megkóstolni.
Hosszú sor áll a különleges italt kínáló két alkalmazott előtt. Egyikük éles késsel lenyisszantja a gyümölcs kalapját, a másik meg rumot tölt bele. Lacinak nem ízlik, de én jóízűen iszogatom az érdekes ízű frissítő italt.
Tűz a nap, a homok vakítóan fehér, simogat a tenger, kellemesen fúj a szél. Elnézem a különböző korú, nemű s nemzetiségű embereket. „Lám, milyen jól megférünk egymás mellett!” – állapítom meg.
Laci fürdik, én a mellettünk játszó gyerekeket figyelem, de tekintetem újra és újra a tenger felé téved. Éppen bezacskóznék egy maroknyi homokot, amikor észreveszem, hogy szegény férjem talpa alól kicsúszik a talaj és elsodorják a kiszámíthatatlan hullámok. Már nem ura a helyzetnek. Azonnal odarohanok hozzá, bár tudom, hogy nem jó úszó vagyok, de ha meg kell halni, haljunk meg együtt. De mégsem! Két férfi észreveszi a kiáltásomat, hozzárohan és kiszabadítja a hullámok közül. Szerencsénk, hogy az ijedtségen kívül nem történt komolyabb baja. Értjük, mit üzen az óceán: „erős vagyok és szeszélyes, a gyengéknek nem szabad játszani velem!”
Pár perc riadalom után visszaáll a rend.
Ha igaz, hogy egy bizonyos életkor után gyorsabban repül az idő, ez üdüléskor fokozottan igaz. Vakációnk a végéhez közeledik, de hátra van még a nagy kalandtúra, azaz a Samanai félsziget felfedezése repülővel és bálnalessel.
Ma még korábban kell kelni, mint a Saonai kiránduláskor, pedig most kezdünk csak hozzászokni az itteni órajáráshoz. „Legalább lefényképezzük a tenger felett a napfelkeltét!” – vigasztaljuk magunkat.
Ismét a recepción vagyunk. Egymás után jönnek a buszok, néhány sofőr megáll, megkérdezi, hogy hová megyünk, ám a miénk csak nem akar jönni. A nap ugyan felkel a porta pálmafái felett, de egyre sötétebbek a felhők. Jó, hogy magunkkal hoztuk az esőkabátot. Félórás késés után végre megérkezik a mi buszunk is. Meglepődöm, hogy milyen kevesen vagyunk és megállapítom, hogy Szandró józannak tűnik.
A helyi közlekedés láttán egyik ámulatból a másikba esünk. Eltátjuk a szánkat, amikor meglátjuk az öt emberrel száguldozó, gyereket és nádat szállító motorost, a teherautón csimpaszkodó munkásokat és eláll a lélegzetünk, amikor észrevesszük a forgalommal szemben haladó rozoga autót. Szandró elárulja, hogy körülbelül másfél millió motor van a szigeten, de csupán ötezer jogosítványt adtak ki. A helyiek a KRESZ-t sem ismerik, ezért az autópályákon a táblák előtt magyarázó feliratokat helyeztek el. A sebességkorlátozást és az alkoholtilalmat senki nem veszi komolyan. A rendőröknek tilos a turistákat megállítani, nehogy elriasszák a vendégeket. Csoda, hogy mindezek ellenére ritka a baleset.
Késésben vagyunk. A Punta Cana közelében épült magánreptéren várnak már bennünket. A gép meglepően kicsi s elég rossz állapotban van. Huszonkét bátor ember száll fel a repülőre. Rajtunk kívül mindenki fiatal.
A pilóta felpörgeti a motort. A gép felszáll. Az eső egyre jobban esik, de ki lehet látni még az ablakon. Gyönyörű a panoráma, ám az alattunk elterülő tenger kék hullámait, és a fel-felvillanó zöldellő hegyeket hamarosan eltakarják a felhők.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Péter Erika
