Visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz, pár nap és itt van húsvét.
Én mégis az őszre emlékezem, talán nem is véletlen.
A lenyugvó Nap még el sem köszönt ezen az estén. Nem volt rá alkalma, az őszi hűvös szél eléje kergette a felhőket. Hirtelen jött a borulás. Mindenki szaporán keresett fedelet az eső elől. Némelyek gyorsan hazaértek, mások sietve tértek be a bevásárlóközpontba.
A férfi az autó mellé lépett, mélyet szívott a cigarettájából, aztán a szokott mozdulattal lazán eldobta. Halk zümmögéssel indult az autó, miközben a szélvédőt szaporán pettyezte az őszi eső.
Rövid időn belül kisebb-nagyobb pocsolyák tarkították a mélyebben fekvő gödröket az út szélén és a járdán.
A három férfi szócsatája már órák óta tartott. A bevásárlókocsik mellett húzódó vaskorláton ültek, vagy támaszkodtak rajta.
Most elcsendesedtek. Reményvesztetten húzódtak közelebb a kocsikhoz, egymáshoz. Ide nem vert be az őszi eső, csak a szél borzolta kócos hajukat, végigszántva borostás arcukon. Egyikük még kilépett az esőre:
— Eetóhatom a kocsit? — próbálkozott.
Az asszony vissza sem nézett, talán nem is hallotta.
— Hagyd! — intett a társa és kopott, igen rövid kabátjába nyúlt. Előhúzott egy félig telt palackot. A szokott mozdulattal szájához emelte, megbillentette, aztán tartotta maga előtt:
— Nesze! Igyá!
A megszólított gyorsan elkapta a palackot, jót húzott belőle, és visszaállt a társai mellé. A harmadik férfit senki sem kínálta. Tudták, ő csak bagózik. Rágyújt, ha van mire, de most nem volt, már egy napja. Idegesen váltogatta a lábait, néha rekedten köszörülte a torkát, de semmi.
— Ebbe a rohatt időbe még csikk sincs! — nézett szét sűrű pislogással.
— Menni kéne! — szólalt meg a legborostásabb és szétnézett, mint aki választ vár.
— Hova? — morogta az elfogyott kannás bort sajnálva az idős, alacsonyabb társuk.
— Hát, a szállóra, ha lehet még — így a bagós.
— Én, oda nem!
— De hát esik!
— Majd eláll! Itt is tudunk fürdeni máma — s nevetett hozzá. Kopott, feketeszegélyes körmű kezével vakargatva a tarkóját.
— Én indulok — szólt a bagós —, tán’ vacsora is lesz. — Kilépett az esőre.
Aztán felcsillant a szeme. Két lépés után lehajolt a sárba, felcsippentette a csikket, amit az autóba beszálló férfi hanyagul eldobott. Hosszan nézte, kis parazsat látott a képzelete. Zsebébe dugta. Lassú léptekkel elindult oda, ahol a napi kenyeret sejtette.
Visszanézett. Két társát még melegítette az a pár korty a hűvös őszben.
„Krisztus sem fordult vissza a Golgota közepéről, nekünk is végig kell járnunk a magunk útját, mert csak az út végén vár minket a Megváltás, és senkit sem válthatunk meg, ha előbb magunkat nem váltottuk meg.”
— Moldova György —
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Sonkoly Éva
