Van, hogy évente többször is útra kel a lélek, az enyém többnyire álmomban. Messze megyek. Aztán eljön az utolsó őszi hónap, amikor biztosan és valóban indulok is —, oda ahol születtem én, és a gyermekeim.
Ha a dunántúli ember az Alföldre utazik, a folyón túl várja egy másféle világ. Sík vidék, falvak, városok egymástól távol, itt-ott facsoport. Köztük egy-egy tanya árválkodik. Sivárnak tűnik minden annak a szemnek, aki nem szokta, s a léleknek, aki nem ismeri az ott élő emberek világát.
Utazás közben alig hihető, hogy egyszer csak feltűnik egy város, majd ott távolabb követi a másik.
Ahova én utazom, a világhírű csipke városában ismerős, alig változott minden abban az utcában, ahonnan eljöttem.
Köd szitált azon a napon, amikor ott jártam, de a régi református templom előtt mindig megállunk. Annak idején itt tartottak keresztvíz alá, és van még egy emlékem, az is régi már:
Darabokra tört életem mozaikjait illesztgettem abban az időben. Három gyermekemmel maradtam egyedül. Ketten általános iskolások voltak, egyikük még óvodás. A két idősebb zeneiskolába is járt, fiam hegedülni tanult, lányom zongorázott. Kedves emlék a közös hangversenyük, most mégsem erről akartam beszélni.
Ott a templom előtt álltam a tavalyi őszben, amikor felcsendült lelkemben egy Bach orgonamuzsika hangja — messze, régről lopakodott elő. Azokból az időkből, amikor első magányos éveimet éltem itt, gyermekeimmel.
Egy kora őszi napon lányom elhívott ide, mert mutatni akart valamit. Alkonyodott. Vártam a templom előtt, amíg elkérte a kulcsot a zongoratanárnőjétől. Nem is értettem. Mire megérkezett, egyre hűvösebb lett, és majdnem sötét. Bent leültem az ajtóhoz közeli padban. Körbenéztem. Sehol senki. Aztán eszembe jutott, a templomban sohasem vagyunk egyedül. Figyeltem a csendet, s akkor ott fent a karzaton megszólalt az orgona. Az én kicsi lányom játszott.
A zene előhívott minden szomorú emléket, szüleim tragikus halálát, veszteségeket, s ahogy a hangok betöltötték a templom csendjét úgy lett minden egyre könnyebb, békés megnyugvással töltötte el a lelkemet. Erőt adott, hitet.
Álltam ott a tavalyi őszben a résnyire nyitott templomajtó előtt, s átszűrődtek a lelkemen azok a régi csodás akkordok. Üzentek. Arról beszéltek, hogy bármi történt, s történik most velem, semmi sem véletlen…
Legutóbbi módosítás: 2016.03.01. @ 19:05 :: Sonkoly Éva