A hűvös falak közt valami nemesség,
valami fehér áhítat zeng múzsacsókú
visszhangokat.
Reneszánszok új terében
dór oszlopokat simít az idő,
és a haloványan átszűrődő fény
lassú íveket szab a szépröptű szemeknek.
Néhol homállyá válik a némaság,
de ódon vasrácsok közt
fénnyel játszó tükröknek
ad jövőt e múltidéző úrilak bája,
a magas tornyok, a szélzászló otthona.
Amott a széles márványlépcsők alatt
szertefoszlik a bíborszőttes álom,
az elsétált lábnyomok után
míg rozsdás avart fúj téblábon a szél,
őszes akkordjaiban halovány kép zubog,
a seholsincs mennyországé.
Táncolni enged a csend,
az ólomüveges pálmaház fényeiben
keringővé válik
a ferdére tört alkony, képeiben
ott kúszik a régidők fakó árnya.
Turán, a Schossberger kastélyban
minden ajtó és ablak,
szerelmet ölt magára,
valami szédült és vad romantikát.
Így marad az emberek szívében
szeretve ez az antikmúltú világ.
Veresegyház, 2016. február 26.
Legutóbbi módosítás: 2016.03.03. @ 17:50 :: Válóczy Szilvia