A kutya
A kutya volt az első háziasított állat, őse egy azóta kihalt farkasfajta. Nekünk, magyaroknak legalább két szavunk van rá: kutya és eb. Az utóbbi már elavult, néhány szólásmondás („Egyik kutya másik eb.” „Ebek harmincadjára jutott.” Stb.) szóösszetétel (ebadó), és jelzős szerkezet (ebadta) őrzi még ugor örökségünket. (Lásd manysi ämp, hanti amp, ahol mp Þb szabályos hangmegfelelés, mely más szavainkban is előfordul, mint hab, dob). A kutya viszont Tóthfalusi István Etimológiai Nagyszótára szerint hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered, erre mutat sok alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó. Szerinte a magyartól függetlenül alakult ki más nyelvekben is a szerb-horvátban, (kuci), ukránban (kucsu kucsu), oszmán-törökben (kuç, ukuç).
Én még megtaláltam a következő rokonait: a bolgár kucse, a bosnyák kučka, a kurd kûç, hindi és punjábi kutta, szindi kuto, oszét kujdz, gudzsaráti kutri, erza kiska, urdu kutta, tádzsik kucsuk… Számomra furcsa, hogy a szláv népek közül csak a magyarral közvetlenül érintkezők találtak fantáziát e hangutánzó szóról elnevezni az ebet, meg a kelet-iráni, főleg az alánnal (oszéttal) egykor rokon vagy szomszédos népek. (Az alán is a kelet-iráni nyelvek közé tartozik). Szerintem itt átvételről van szó, a szlávok tőlünk, mi pedig feltehetően az alánoktól vettük át… A finn, vót és karéli koira és a vele rokon észt koer nemigen hozható kapcsolatba a kutyával. Csak a kezdő „k” betű közös, ráadásul a veláris o előtti finnugor k a magyarban h-vá alakult volna a szabályos hangmegfelelések törvénye szerint (például: kala→hal vagy kolme →három).
A cseh és szlovák fena és fenka, az észt és finn peni (az észt és más finn nyelvekben a szókezdő „p”-nek a magyarban „f felel meg tehát feni…), a komi pon (hangmegfeleléssel fon), liv pin (fin) mari pij (fij), moksa és erza pine (fine), nyenyec vén (zöngétlenedéssel fén), számi piannai (fiannai), udmurt pune (fune), mind a magyar fene rokonai. A fene ezek után inkább a kutya régies alakjának tűnik, mintsem a farkasénak, bár van arra példa, hogy két azonos tőről fakadó állatnév két nyelvben nem ugyanazt az állatot jelöli. (Az ószláv pisu, a szlovén psica és az orosz psina kutyát jelent, a román pisica pedig macskát. Tehát úgy tűnik, van egy harmadik szavunk is rá, a fene, amelyik finnugor örökség, az eb csak későbbi, ugor korból származik.
Figyelemre méltó még a hittita kuwas, ami szintén kutyát jelent, s amelyik egyik magyar kutyafajta nevével egyezik, méghozzá a legrégebbi írásban dokumentált fajtáéval. A honfoglalás-kori kutyacsontvázak közt is sikerült a kuvasz jelenlétét kimutatni.
A szuka = nősténykutya egy északi szláv nyelvből került a magyarba (lásd orosz, cseh, szlovák, lengyel szavakat), feltehetően a mellékjelentésével (prostituált) is.
Ha körülnézünk más Eurázsiai népek kutyához való viszonyulásában a szarvassal ellentétben, amelyet szinte minden nép szent állatként tisztelt, ellentmondásos, széles skálán megoszló viszonyulásokat találunk, amelyek az istenítéstől a tisztátalannak minősítésig terjednek.
A kutyafejűség (cynocephalia) sok nép mitológiájában megjelent. Az aztékok Xolotl halálistent kutyafejű szörnyként ábrázolták. Az egyiptomiaknál több istennek is volt kutyaféle-feje. Egyik Anubis (akit a másvilággal hoztak kapcsolatba), akit kutyafejjel ábrázoltak (egyes források sakálfejűnek tartják. Az utóbbi évek kutatásai szerint afrikai aranyfarkasról van szó.) A másik Duamutef. Wepwawet háború és vadászatistent egyenesen kutyaként ábrázolták. A kelta mitológiában Gwrgi Garwlwyd kutyafejű. Herodotosz Líbiában, Ktésziász Indiában említ kutyafejűeket. A középkorban Marco Polo és Giovanni da Pian del Carpine említenek kutyafejű embereket Távol-Keleten. A kereszténység se mentesült a kutyafejűektől. A keleti ortodox egyház egyes ikonjain Szent Kristóf jelenik meg kutyafejjel.
Mind az egyiptomiaknál, mint a suméroknál a kutya nagy tiszteletnek örvendett. Nagy Ramszesz fáraót a sírjában vadászkutyáitól körülvéve ábrázolták, és a kutyákat gyakran temették gazdáik mellé, egyeseket mumifikáltak is.
A suméroknál Nin-Isina gyógyító istennő köthető kutyakultuszhoz, akit rendszeresen kutyák kíséretében ábrázoltak. Az istennő városa egy fajta zarándokhelyé vált a betegek, szenvedők számára. E városban volt egy szent hely, a „Kutyaház”, feltehetően egy szent kutyaól. A Gilgames-eposzban a kor legkedveltebb istennőit kísérték.
A kutya a kínai asztrológia egyik alakja. (A következő „kutyaév” 2018. február negyedikén kezdődik, és a yang földi kutya éve lesz). Szintén kínai mitológiában jelenik meg Di Ku uralkodó kutyája, Panhu, amelyik (aki?) segítette gazdáját, megnyerni egy háborút, megölve az ellenséges hadvezért. Hálából Di Ku nekiadta lányát feleségül. Több nép is például a yao, a she, a miao és a li e szent kutyától származtatják magukat, éppen ezért a környező más népekkel ellentétben nem esznek kutyahúst. A legenda egyes változataiban Di Ku emberré próbálta változtatni Panhut, de nem bírta kivárni a 280 napot, így csak a kutya teste lett emberré, a feje nem (cynocephália- kutyafejűség).
Szintén a kínai mitológiában Tiangou (az égi kutya) napfogyatkozáskor megeszi a Napot vagy a Holdat, amíg el nem kergetik.
Aszar és Baszar a mongol népmesékben szereplő két félelmetes kutya, amelyek legendáikban csodálatos képességekkel rendelkeznek és segítik gazdájukat.
A számiknak öt totemállatuk volt, az egyik a kutya. Meandashnak, a számi szent rénszarvasnak az apja egyes változatokban egy kutyaember. Az obi-ugorok (hantik és manysik) legtöbb törzse vagy a kutyától származtatja magát, vagy legalább szent állatként tisztelik.
A kirgizeknek három totemállata a sólyom, a szarvas és a kutya. Egykor a Jenyiszej mellett, lovas-nomád életmódban gondolkozva, nem túl távol éltek az ugoroktól.
A tatároknál Bicsura egy házi szellem (minden háznak van egy bicsurája), amely kutya vagy macska alakot ölthet.
Több skandináv krónika (Chronikon Lethrense, Annals of Lund, Gesta Danorum és mások is megőrizték a kutyakirály történetét. Az időpont változik (VI-XI század), a helyszín (Dánia, Norvégia, Svédország) és a szereplők neve is, de a történet lényege ugyanaz: a hódító király, hogy megalázza azokat, akik nem akartak behódolni neki, egy kutyát helyez az ország trónjára, arra kényszerítve a népet, hogy királyként tiszteljék. Bár a kutyát királlyá koronázzák ez egy teljesen más kutyakultúra, hiszen a kutyával való hasonlat a megalázás eszköze (akárcsak Caligula lovának, Incitatusnak konzullá való megválasztása). Egy ilyen tett elképzelhetetlen lett volna például a számiknál, vagy az obi-ugoroknál, akik totemállatukként tisztelték a kutyát.
Számos „szörnykutya” is létezik a mitológiában. Psoglav a szerb mitológiai szörny lólábú és kutyafejű emberalak. A horvátok Pasoglavacként ismerik. Kerberosz a görög alvilág őrzője háromfejű kutyaszörny. Orthrosz a görög mitológiában Gérüón kétfejű kutyája, Tüphón és Ekhidna szülötte, Kerberosz, Hüdra, Khimaira, Szphinx, a nemeai oroszlán és még sok más szörny testvére. A keltáknál a túlvilág urának kutyája Cŵn Annwn. A skandináv mitológiában Garmr a négyszemű kutya őrzi Helheimet, a másvilágot. Black Shuck egy szellemkutya, amely Anglia keleti partjainál kísért. Az ókori perzsáknál a Chinvat-hidat, amely az élő- és másvilágot választja el, szintén négyszemű kutya őrzi. A hindu mitológiában Yama-nak, a halálistennek is négyszemű kutyája van. A Germán és skandináv népek mitológiájának jellegzetes figurája a Helldog, vagyis a Sátán kutyája. A tűzszerszám című Andersen-mesében teásfindzsa, malomkerék, illetve Kerektorony nagyságú szeme van az őrző kutyának. Ezen indoeurópai szörnyeknek nincs nyoma a magyar mesevilágban.
Érdekes a világvallások viszonyulása is a kutyához. A hinduknál Bhairava istent gyakran ábrázolták kutyával, vagy egyenesen rajta lovagolva. A Talmud előírja, hogy először a kutyát kell megetetni, a gazda csak azután egyék. A keresztényeknél Szent Rocco a kutyák védőszentje (ő nem kutyafejű). Szent Guinefort egy kutya volt, amelyiket szentként tiszteltek egy francia szentélyben. A domonkosok, (dominicanes) nevének eredete is érdekes. Domini Canes az úr kutyáit jelenti. Az ókori Perzsiában született Zoroaszteriánus vallásban a kutyát egy különösen hasznos, lénynek tartják, amelyet etetni kell, és gondozni. Úgy tartják, a kutya nemcsak a háztartásban hasznos, hanem távol tartja, és megtisztítja a házat az Asuráktól (démonok). Egy kutya elpusztítása örök átokkal jár a túlvilágon. A kutyákat szertatás-szerűen etetik meg a halottak emlékére. Ihtiram-i-sag (a kutya tisztelete) ismert szólás a zoroaszteriánusok közt. Feltehetően azért, mert hitük szerint a túlvilágba vezető Csinvát-hidat két négyszemű kutya őrzi. Ennek gyökerét a hinduizmusban kell keresni, ahol Yama, a pokol hindu ura szintén négyszemű kutyákkal őrzi a pokolba vezető hidat.
Ezzel szemben a mind a siita, mind a szunnita muszlimok tisztátalannak tekintik a kutyákat. A fekete kutyákat a gonosz megtestesítőjének tartják. Allah hírnöke kiadta a parancsot a kutyák elpusztítására, majd engedményt tett a juhászkutyák és a vadászkutyák részére. Hágában és és Leridában a muszlimok kérték, hogy azokban a zónákban, ahol muszlim iemigránsok élnek, tiltsák ki a kutyákat, mert sérti a muszlimok vallási szabadságát. Ezzel szemben ismert az a történet is, amely szerint Allah (a legkegyelmesebb) megkegyelmezett az prostituáltnak, mert vizet adott egy szomjazó kutyának. Talán épp emiatt nem találunk a muzulmán világban kutyákhoz kötődő legendákat. Ami volt is, tabu lett, és feledésbe merült.
Egy evenki legenda szerint a Mennyei Atyának két fia volt, Ulgen Tenger és Erleg Kán. Ulgen a felvilág, Erleg az alvilág ura lett. Akkoriban nem volt föld, mindent víz borított. Megkérte az aranyszemű kacsát, hogy hozzon fel iszapot a mélyből, hogy teremtsen földet. A kacsa csak annyit hozott fel, hogy Ulgen megpihenhessen rajta. Amikor elaludt, féltékeny testvére ki akarta tolni alóla a földet, de ehelyett kinyúlt minden irányban. Ezután Ulgen Tenger megalkotta a sárból az embereket és az állatokat, és kitette száradni, majd megalkotta a kutyát, hogy vigyázzon az emberekre, amíg visszajön. Amikor Erleg kán Ulgen távollétében akarta látni az új teremtményeket, a kutya nem hagyta. Akkoriban a kutyának nem volt bundája, de tudott beszélni. Erleg kán azzal csábította a kutyát, hogy gyönyörű bundakabátot ad neki, ha megengedi, hogy megnézze az embereket, végül a házőrző kötélnek állt. Erleg Kán ráköpött az emberekre, így megbetegedhettek, és megszűntek halhatatlannak lenni. Amikor Ulgen Tengir visszatért, megharagudott a kutyára, és megbüntette: büdössé tette a bundáját, és elvette beszélőképességét, és az emberek szolgájává tette.
Jól megfigyelhető e távol-keleti tengrista legendában a kutya metamorfózisa. Kiemelt helyzetű szent(?) állatból (Ulgen Tenger elsőnek teremtette meg, még az ember előtt) büdös szolgává alacsonyul.
A kutyákhoz való viszonyulásban fontosak azok a jelképek, amelyek hozzá kötődnek. Argos, Ödüsszeusz kutyája, és Hachiko japán kutya, amelyik évekig várta halott gazdáját, a hűség jelképei. Hasonló példákat találunk szerte a világban. Ám ha valakit kutyának szólítanak, az pejoratív. Szuka, szuka-kölyke az indoeurópai és sémi kultúrákban a legnagyobb sértés. Egy olyan népnél, amelyik ősének tekinti a kutyát ilyen hasonlat elképzelhetetlen.
Nyelvünkben a háromféle etimológiájú kutyaelnevezés azt sugallja, „kutyakultúránk” több forrásból táplálkozik. Népmeséinkben gyakran megjelenik a kutya, mint az ember segítője, de fennmaradt legendáinkban hiába keressük a kutya nyomát. Ha volt is, feledésbe merültek. Ugyanakkor szólásaink, jelzős szerkezeteink, jelképeink gyakran utalnak kedvenc háziállatunkra. Egyrészt a kutya a hűség, a ragaszkodás, az igaz barátság jelképe, sőt az önfeláldozásé, másrészt a szolgaságé, harmadrészt pejoratív, negatív jelzőkkel társul: ebadta, ebugatta, ebek harmincadja, kutyafuttában, eb ura fakó, stb. Ha valakit kutyának nevezünk, az rendszerint sértő szándékot rejt. Ez inkább van összhangban a kutyakirály történetével, mint az „ősként tisztelt” (vagy istenségnek tekintett) kutyáéval.
Ha kutyalegendáinkat hiába keressük, ha honfoglaló őseink kutyához való viszonyulását keressük, két információba kapaszkodhatunk. Az egyik, a honfoglalók temetőiben talált kutyacsontvázak, amelyeket megtalálunk gazdájával együtt eltemetve (feláldozva) utólag ugyanabba a sírba hantolva, és a sírok között is. Házba és kemencébe temetett kutyacsontváz is előkerült. Ezzel összhangban a székely gazda az erdőben megosztja ételét a kutyával. (A malac viszont moslékot kap).
A kutyának khtonikus szerepe volt őseinknél, vagyis közvetített a túlvilág felé. Barba Rafael Péter az olyan szólásainkat, kifejezéseinket, mint ebadta, kutyaszülte, amelyek az „ördög adta vagy teremtette”, ördögfajzat, stb. analógiáinak tartja. Szerinte „Gyökerük az ősi vallásban, pogány múltban vélhető, hol a tisztább szellemi világ teremtését egy jó istenségnek, az anyagi, romlott, szenvedő és véges világot egy rossz, eb minőségű, ördögi lénynek tulajdonították.” Én nem tudok egyet érteni azzal, hogy ez az ősi pogány hitnek a következménye. A „szuka” (bitch) és „szukakölyke” (son of the bitch) az angolba nem a pogány magyaroktól került, tehát az indoeurópai kultúra része. A rontást hozó „ördögi” kutya világképe sem fér össze a honfoglalók sírjaiba temetett kutyáival (megszentségtelenítené a sírokat), sokkal inkább Kerberosszal és a Sátán kutyájával (Helldog), amelyek egy más kultúra részét képezik.
A másik információ a IX-X. század fordulóján bajor papokról szól, akiket súlyos vádakkal illettek, éspedig hogy a pogány magyarok módjára, kutyára és farkasra esküsznek. A kutyára való esküvés a pogány magyarságnál honfoglalás előtti, török szokásként honosodott meg. A kutyát kettévágták, és vérét megízlelték. Erre utaló régészeti leletek Zalaváron és Jánosszálláson kerültek elő. Ez a szokás az altáji népeknél is gyakorlatban volt. 1254-ben, István herceg és a kun Erzsébet házasságkötése alkalmával „az esküvőre megjelentek a kun vezérek, tízen, és népük szokása szerint egy kutyát kettévágtak, a dögre megesküdtek, hogy Magyarországot, a király híveiként a tatárok és más népek ellen megoltalmazzák”. Tették ezt, bár akkor már a magyaroknál kiment a szokásból. Barba Rafael Péter az mongoloknál és a szlávoknál is említ hasonlót.
Az ilyen jellegű „kutyára való esküvés” pogány altáji (török, mongol, tunguz) eredetére a görög és kisázsiai kutyaáldozatok (kynomartyrion) ébresztenek kételyt, amelyek a huszadik századig fennmaradtak, amikor kegyetlen mivoltuk miatt betiltották. Többek közt Hekatének áldoztak kutyákat. Hekaté az útkereszteződések istennője volt, kapcsolatba hozható a Holddal, a mágiával, varázslatokkal, a szellemekkel, és rendszeresen két szellemkutya társaságában ábrázolták. Káriában, (Anatólia), Trákiában, és Kolkhiszban (mely nincs messze Alániától) örvendett nagy tiszteletnek. Érdekességként a huszadik századig fennmaradt kutyaáldozatok helye egybeesik a Hekaté egykori templomainak környékével.
Kutyaáldozatot mutattak be a görögök harcba vonulás előtt, mikor is a katonák egy félbevágott kutya két része közt vonultak fel (például a Thébaiak). Hérodotosz említi, hogy Xerxes a görög hadjárata előtt egy félbevágott ember közt vonultatta fel katonáit, ami arra utal, a kutyaáldozat valójában az emberáldozatot helyettesítette. Hasonló felvonulást — ember, kutya, vagy más állat részei között — többek közt a Hittita Birodalomban rendeztek. A rómaiak is mutattak be kutyaáldozatokat, többek közt Romulus és Remus szülőhelyén, s e szokás a keresztény világban is fennmaradt. Ma már ezen áldozatok jelképesek. Nem kizárt tehát az sem, hogy „pogány” honfoglalóink az indo-európaiakatól vették át a kettévágott kutyára való esküvés szokását.
Összefoglalva, honfoglaló őseink kutyakultúráját egy másik, az indoeurópai váltotta fel, egy olyan kultúráé, amely a kutyát pejoratív jelképként kezelte. Ezzel szemben éles ellentétben áll a kutyára való esküvés, a kutyaáldozat és a kutyával együtt temetés szokása, amely egyértelműen más kultúrából származik, olyanból, amelyik szentként, ősként vagy minimum tiszteletben álló állatként kezelte az ebeket. (Milyen értéke lenne egy lenézett, megvetett állatra való eskünek?) Legkézenfekvőbb származás a finnugor, de a kutyára való esküvés egyes altáji népeknél (kunok) is szokásban volt, emiatt a török gyökeret is számításba kell venni, mint lehetőséget. Ám a legtöbb török nép ma már muszlim, és vallásuk tisztátalannak tarja a kutyát, így e népek mai viszonyulása nem ad elég támpontot e gyökér bizonyítására/cáfolására. Mivel a török népek, ha nem is mind (lásd a kirgizek) a farkast, és nem a kutyát tarják szent állatuknak, elképzelhető az is, hogy a kutyára való esküvés szokása a farkasra való esküvésben gyökerezik, de mivel eleink a kutyát tartották szent állatnak, a kettő ötvöződött. Eleink megtartották a rituálét, de farkas helyett kutyát használtak.
A kutya negatív jelképképpé válása feltehetően a középkori boszorkányperekből is táplálkozik. A néphiedelem szerint a boszorkány sokszor kutyává változik, így gyakran a boszorkányokat ebeknek is hívják a perekben. Talán ezért a szász forrásokban a boszorkányokat Hundsart-nak, kutyafajzatnak nevezik. Szél fúvatlan nem indul, a kapcsolatnak oka van, amelyet a kutyát szent állatként tartó, „pogány” táltosaink praktikáiban vélem felfedezni. A kereszténységre áttérés időszakában a papok „szent háborút” indítottak az ősi hit minden megnyilvánulása ellen, melyeket eretnekségnek, halálos bűnnek nyilvánították, a siker érdekében akár tévhiteket is terjesztve, félelmeket gerjesztve a kereszténység tekintélyét kétségbe vonó eretnekség ellen. Innen eredhetnek a kutyazsírral kenekszik, kutyahájjal van megkenve, kutya teremtette (értsd: égetnivaló eretnek) szólásaink is.
Ám a nemesi címet igazoló címeres levelek anyaga mégis kutyabőrből készült… Vajon kizárólag az abból gyártott pergamen minősége lehetett az ok? Vagy a kutyabőrnek volt más mellékjelentése is?
A hittita eredetű kuvasz név, egy másik (egyiptomi-mezopotámiai-anatóliai) gyökér lehetőségét veti fel, főleg, mert a Hittita Birodalom idején még ott is élt a kutyák tisztelete, amelyet e vidéken a muzulmán vallás előírásai töröltek el. Egyes feltételezések szerint birodalmuk bukása után a hittiták egy része a Kaukázuson túlra menekült, átadva az ottani népeknek kutyához való viszonyukat (és a kuvaszt…).
