estgyöngyökként szerteszórja,
úgy sepri föl könnyeivel a lélekport
a szem, égi útját róva.
Ahogy a smaragd ég köveit a szellő
estgyöngyökként szerteszórja,
úgy sepri föl könnyeivel a lélekport
a szem, égi útját róva.
Ahogy alkonyból estbe, estből éjbe
hajlik ágaival a megfáradt természet,
úgy újul hajnallá, akárcsak, miként
kocsonyahalk rezdülve portyázó átmenet –
az egyre Körforgó, nem hajlíthatja sosem
szilárd kitartását egy gúnykacaj sem;
s úgy pásztázza a szépséget, látószögön túl,
akár a végzetesen szép végtelen.
Halljad Te is a hallhatatlant, kedves
messziről jött nem-halandó!
Én vagyok az, dajkáló mindenséged,
az igazi Mindenható!
Kinek mását teremtetted, hogy kivetítések gúzsán
finoman sose törjön át az igaz mondható.
Annak kése ne sebezze azt, ami öntetted súlya,
és önmagad hitteljes vállalásába font szó –
Hiszen a vallás vállalás. Valójában.
Ne ellenkezz. Somolygón tudom, miért tetted.
Miért gyilkoltál nevében mit sem sejtő,
angyalárnyakba koszorúzott embereket.
De az igaz hős vállalja elömlő sebeit –
épp ettől lesz istenire hallgató.
Millió év munkatapasztalatával mondom
én ezt, én, a mindig víg Mindenható.
Néha törődj énvelem is, ne csak, ki vagy segít,
vagy nem! Én mindig is itt vagyok Neked.
S ha a halál könnyéből könnyek halála lenne,
én lebbentek lelkedről szemfödelet –
hogy újjáéledve viruljon tovább s tovább,
mikor már minden készlet elfogyott.
Végy végtelen termésemből! Mert akkor, hogyha
nem veszel, éppenhogy abba halok.
Én a kiszabadító vagyok, hol a bilincsbe
veréseken isten a csattanás.
Börtönrácson a féreg, a jótétemény-féreg.
Túl nyilvánvalóban a lappangás.
És halkuló szelek ecsetén felhőszínek násza.
Bondor csöndekben a csituló veszteség.
Ne nézz rám! Csak ha belülről rág kifelé valami
sóvár szikra, amíg gyertyád csonkig nem ég…
