> RENDŐRSÉG < feliratú szalaggal körbekerített részen hevertek Kati maradványai. Kint volt már a doki is.
— Valamikor éjfél körül halhatott meg, és úgy látom, hogy az arcát, combjait és a hasát kutyák marcangolták szét — mondta. — Nézd, még az ujjait is lerágták, majdnem kézközépig!
— Akkor miért gyilkost kerestek? — kérdeztem.
— Mert a kutyák ilyet nem tudnak! — és megmutatta Kati nyakán a hüvelykujj belövellt nyomát, mely alatt, bár nem láttuk de tudtuk: a nyelvcsont el volt törve.
— Igazad lehet — mondtam, és tudtam, hogy valami nagyon hihető mesét kell kitalálnom. Túl egyszerű lett volna simán a kóbor ebeknek tulajdonítani az esetet.
Körülnéztem, mindent alaposan megfigyeltem, minden ágat félrehajlítottam, minden követ megemeltem és alánéztem — szörnyen elfoglalt, és alapos ember benyomását keltettem. El is várták tőlem, és tudtam, éreztem gondolataikban: — biztosak abban, hogy megoldom az ügyet.
— Szóval, te voltál, aki levágtad — szólalt meg egy hang a fejemben, teljesen váratlanul. — Nagyon köszönöm, én nem mertem volna megtenni! Azt hiszem, képtelen volnék megölni egy olyan embert, aki nem támad rá a gazdámra! Így azért könnyebb volt, és jól is laktam!
Felnéztem, és egy hatalmas kaukázusit pillantottam meg, vagy tíz méterre, a fák között. Éreztem, ahogy a hátamon borzolódik a szőr, és kezd felgörbülni a gerincem. Kellett egy pár másodperc, mire kordába szorítottam ösztöneimet.
— Te ettél itt, ebből?
— Igen, rettentően éhes voltam!
— Maradj takarásban, majd még beszélünk! A többiek ne vegyenek észre semmit!
Igazán nem is döbbentem meg, mert ahogy láttam Katin a harapásnyomokat, már számítottam valami hasonlóra. Igazság szerint én egy egész falkára tippeltem, de látva a kau méreteit, nem kellett ide egy falka, elég volt ez az egy.
— Hát, amikor ideértem, elzavartam egy kutyát, azt hiszem, nem evett még egy falatot sem, talán, ha megnyalhatta ott, ahol véres volt — hallottam a kau válaszát gondolataimra.
Ettől kezdve a helyszíni szemle ugyanúgy zajlott le, mint más hasonló alkalommal, bár nem mentem rögtön a zsarukkal, mint máskor, megígértem, hogy mindent megteszek, és majd szólok, ha valami nyom felmerül.
— Köszi, nem kell a kocsi, hazasétálok! — utasítottam el a törzsőrmester ajánlatát, hogy hazavisz. Alig vártam, hogy kettesben maradjak a kutyával.
Az utolsó félórában, míg én a helyszínelőkkel tettem-vettem, azt hiszem, a köztünk lévő láthatatlan kapocs segítségével mindent megtudtunk egymásról, a múltról, a jelenről.
És a jövő?
Hát ezért kellett kettesben maradnom a kutyával.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Zalán György
