Zalán György : Macska a barázdában III. rész

Nyomtatás

Negyedik fejezet — Dzsekicsen

…szameg!… — dünnyögte Dzsekicsen —, csak kikanyarodott elém… — A tükörbe nézett, égen és földön nem volt a környéken rajta kívül más kocsi, a bekötőútról mégis elécsapódott az ütött-kopott, fekete, öreg Golf.

Egy darabig bízott benne, hogy a sofőr nyom egy kövéret, hátha mégsem kell fékeznie — nagy ritkán ilyen is előfordul —, de az illető a szokásosat választotta, szép, komótosan gangolgatott fölfele.

Már csak megszokásból is engedett a lelkében bujdosó kisördögnek, változatlan sebességgel ráfolyt a Golfra, majd fékezett egy csikorgósat. Ilyenkor, ha meglátják a tükörben a centikre levő kocsit, ijedtükben gyorsítanak egy nagyot — de a Golf nem ezt tette. Sőt, elkezdett cikázni, időnként a féklámpa is felvillant.

— Jobb egy kicsit lemaradni — gondolta. Attól tartott, hogy egy előzés se lenne biztonságos a szűk úton, hátha akkor tapos a gázba, vagy csap ki balra ez a szerencsétlen, amikor melléér!

Azt gondolta, részeg lehet a sofőr. Vagy veszekednek, tán verekszenek a kocsiban. A sötét üvegen nem látott be, azt se látta, hogy hányan vannak.

Úgy döntött, most veszi ki a kávéidőt. Megállt, hátranyúlt a táskáért, hogy megkeresse a termoszt és a poharat, amikor látta, hogy vagy ötven méterre a Golf is megállt. Egy nő kiszállt a jobboldalon, kitett az út mellé egy nagyméretű sporttáskát, visszaszállt, majd a Golf — most már csikorgó gumikkal — elfüstölt.

— Jó lett volna felírni a rendszámot! — gondolta. — Az ember sose tudhatja.

Visszatette a termoszt és odagurult a kitett táska mellé. Egy darabig a kocsiból nézte, kíváncsisággal vegyes izgalommal. Mintha mozdulna az oldala…

— Lehet, hogy egy csecsemő? — gondolta. Kiszállt, odament, a táska egyre jobban mozgott, de már hallotta a vékony hangú szűkölést, és mire széthúzta a zipzárt, már tudta is, mit fog látni:

— Egy kiskutya!

Tanácstalanul körülnézett. Abszolút nem volt berendezkedve kutyatartásra, hiszen egy kezdő nyomozónak egy dolog biztosan hiányzik az életéből, és ez a rendszeresség. Állatot tartani pedig felelősség: — etetni, a mozgást biztosítani a számára, foglalkozni vele — ezekre nincs ideje. Igaz, nem rajta múlt, de amikor ezt a hivatást választotta, lemondott bizonyos normákról. Nórival is emiatt szakadt meg szépen induló kapcsolata, a lány megunta, hogy nem lehetett napokra előre tervezni, hogy nem győzte kimagyarázni az ő hiányát a jó előre megbeszélt közös eseményeken, hogy számtalanszor kellett az érintetlen tányér tartalmát kidobni, és este magányosan ágyba bújni…

Vannak olyan dolgok, amiket nem pótol a szenvedélyes szerelem, és ilyen egy nő számára például a biztonság, a kiszámíthatóság. Nóri most egy technikussal jár, akit elég jól megbecsülnek a szomszéd városban a Világcégnél, és — bár előfordul, hogy három-négy órát is ráhúzatnak velük — ilyenkor Zoli elég nyúzottan állítja le a család húszéves, de kitűnő állapotban lévő Ladáját —, de ez mindig meglátszik a borítékban is. Sőt, erősítik Nóriban a stabilitás érzését, azt a tudatot, hogy Zoli olyan ember, hogy lám, a Világcég is számíthat, és számít is rá!

Dzsekicsennek nem volt választása, hazavitte a kutyát. Menet közben beugrott a sarkon lévő kis egyszemélyes boltba.

— Csókolom, Margit néni! Van maguknál kutyakaja?

— Mi van, kisfiam, megszaporodtál? Inkább valami kislányt kerítsél, még fiatal vagy ahhoz, hogy besavanyodj!

— Látja, Margit néni, Nóri is csak meddig bírta!

Margit néni gyerekkora óta ismerte Dzsekicsent, de Nórit is. Mindkettőt szerette, és örült, amikor a gyerekek összekerültek, és megsiratta, amikor szakítottak. Persze megérette Nóri indokait, de mégis sajnálta őket.

— Ne féljen, Margit néni, nem pótcselekszem! Egy kiskutyát tett ki valami szívtelen nő az út mellé egy sportszatyorban, azt hoztam haza! Apropó, Margit néninek nem kell egy kiskutya?

— Jaj, kisfiam, tudod, hogy egész nap a boltban vagyok, mihez kezdenék egy kutyával?

Mindegy, megpróbáltam! — gondolta Dzsekicsen. — Milyen kaját vegyek neki?

— Hát, ahogy te élsz, a száraz a legjobb! Az bármeddig eláll, és van benne minden, ami egy kiskutyának kel! Juj, de aranyos! — közben kikísérte Dzsekicsent a kocsihoz, és megnézte kutyust. — Milyen fajta lehet?

— Talán farkaskutya, vagy valami keverék. — Dzsekicsen is csak most nézte meg jobban a kölyköt. — Úgy látom, fiú… Legalább egy gonddal kevesebb!

— Hogy fogod hívni? — Tóth alesnek! — vágta rá nevetve Dzsekicsen. — Legalább néha jól megmondhatom neki a magamét!

Margit néni vele nevetett, Tóth alezredest, Dzsekicsen főnökét ő is ismerte, azt is tudta, mennyire tartanak beosztottjai a szigorú, de egyébként nagyon emberséges kapitánytól.

Hazafelé Dzsekicsen bement abba a könyvesboltba, amit Nóri vezetett.

— Van olyan könyved, ami kutyatartásról szól?

— Csak nem kutyát akarsz venni? Vagy éhen halna, vagy bedilizne melletted! Vagy inkább pont akkor, amikor nem vagy mellette… — próbálta finomítani Nóri.

Dzsekicsen nem bántódott meg, már túltette magát a történteken, ellentétben a lánnyal, aki még néha el-eltöprengett, mi lett volna, ha akkor másként dönt. A fiú elmesélte Nórinak, hogy jutott a kutyához, aztán megvette a könyvet, és hazament.

Ötödik fejezet — A Macska

Természetesen hazavittem a kutyát. Egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, hogy két, ilyen egyedülállóan különleges teremtmény, mint mi, de dolgozzon ki valamilyen együttműködési koncepciót!

Maugli — volt gazdája nevezte így — kiskölyök-korára nem nagyon emlékezett. Inkább csak onnan voltak foszlányos emlékei, amikor egy szatyorba zárták. Rettentően rémült volt, sírt és reszketett, az a férfi nevelte fel később és vált nagyon szerető és szeretett gazdájává, aki onnan kiszabadította.

A férfit Dzsekicsennek hívták a többiek, akikkel együtt járt edzésre.

— Dzsekicsen? Emlékeztem a névre. Egy kábszer-buliban az egyik nyomozót így emlegették… Ez volt az egyik olyan ügy, ahol a statisztika miatt szándékosan hibáztam, hogy ne legyek százszázalékos… Igen, itt a nyomozó nem kapta meg a remélt támogatást, mert a megerősített egységet a másik címre irányítottam. Dzsekicsent a menekülő bűnözők lelőtték, legalábbis, mintha ezt mesélték volna utóbb a zsaruk.

— Akkor miattad?! — Éreztem, ahogy a gyűlölet átjárja Maugli agyát, és láttam, ahogy megfeszülnek izmai. — Két napig voltam bezárva a lakásba, mire Margit néni sírva kinyitotta az ajtót egy nyomozóval!

— Hidd el, én azt se tudtam, hogy ki az a Dzsekicsen! Nekem egyszerűen nem szabad minden ügyet felderítenem, mert akkor lebukom! Mostantól te sem teheted azt, amit akarsz, ezt jó lenne egyszer és mindenkorra megjegyezned, különben nagyon rövid időn belül egy tudományos labor műtőasztalán találod magad, leszíjazva, mindenféle csövekkel és drótokkal az agyadban!

Maugli lassan megnyugodott. Azt hiszem, megértette, hogy nem szándékosan okoztam gazdája halálát, és talán azt is átérezte, hogy ezentúl neki is háttérbe kell szorítania érzelmeit. Mindezek ellenére tudtam, hogy fenntartásai vannak velem szemben, és soha nem fogom elérni azt a feltétlen odaadást és hűséget, ami egy közönséges kutyát egy közönséges gazdával összeköt.

Hatodik fejezet — Dzsekicsen

Dzsekicsen két év alatt teljesen összeszokott kutyájával. Maugli — azért nevezte el így, mert a kutyát kiskorában farkasok, emberi farkasok nevelték, hiszen jóérzésű ember nem tesz ki az országútra egy kiskutyát — feltétel nélkül elfogadta Dzsekicsent gazdának, falkavezérnek, de akár még anyának is, hiszen még „férfimód” pisilni is Dzsekicsen tanította meg, a többi nyomozó legnagyobb derültségére. — Emeld fel az egyik lábad! Ahogy te csinálod, úgy a lányok pisilnek!

Később Dzsekicsent kiemelték a kábszeresek közé. Ebben nagy szerepe volt a fiú kristálytiszta eszének, jó felderítési statisztikájának, és nem utolsó sorban Tóth alezredesnek, aki képes volt lemondani egyik legjobb emberéről, elfogadva, hogy nem tehet keresztbe egy tehetséges fiú karrierjének.

Dzsekicsen hamar kivívta új kollégái barátságát, nyílt, közvetlen és megbízható emberként ez nem volt nehéz. Rövid idő alatt szakmailag is elismerték, hiszen sokszor lendített egy-egy nyomozás menetén tisztánlátása, számtalanszor múlt azon az eredményesség, hogy a fiú többet tett le az asztalra, mint amennyi általában elvárható volt.

Edzésekre továbbra is járt, nagyon jó volt, de edzője legnagyobb bánatára, versenyeken már nem indulhatott. Semmi nem garantálja, hogy pont a verseny napján nem történik valamilyen kiemelt kábszeres bűncselekmény… Dzsekicsen aránylag könnyen viselte, hogy nem versenyezhet.

— Sebaj, most legalább megtanulhatok karatézni! — mondogatta, arra utalva, hogy a versenyzők a küzdősport-technikáknak csak néhány százalékát használhatják, a többi ugyanis maradandó károsodást vagy halált okozhat. Így ezeket az ütéseket, fogásokat — felesleges lévén — meg sem tanítják a versenyzőknek. Nem véletlen az, hogy egy-egy karate-versenyen a nézőtéren, a kiöregedettek között több a veszélyes ember, mint a tatamin…

Ha volt egy kis idejük, az Osztály nyomozói le-lementek a tornaterembe, Dzsekicsen szívesen tanítgatta őket a különböző fogásokra, ütésekre, hárításokra. Addig-addig, míg Főnök kötelezővé is tette ezeket a foglalkozásokat, heti kétszer.

Maugli is bejárhatott ilyenkor a terembe. Fegyelmezett kutya lévén, nem kellett balesettől tartani. Ott feküdt a sarokban, fejét lábain pihentetve, de egy percre sem vette le szemét a gazdiról. Jellemző volt Maugli intelligenciájára, hogy a technikák gyakorlásakor nem rontott Dzsekicsen ellenfelére, nem döntötte le lábáról, és nem harapta át a torkát — talán orrával meg tudta különböztetni a játékot az életre szóló küzdelemtől. Néha azért, ha becsúszott egy fájdalmas ütés vagy rúgás és Dzsekicsen feljajdult, Maugli rögtön felállt, és füleit hegyezve, ugrásra készen figyelt, míg Dzsekicsen oda nem szólt, hogy — Nyugi, semmi baj, Kiskutya!

Tréfálkoztak is a kollégák arról, hogy Dzsekicsent nem szabad leütni. Kezét-lábát törhetik, de a fejét kímélni kell! Törött lábbal még lenyugtathatja a kutyát, de ha padlózik, akkor a hetvenkilós Maugli rendet vágna közöttük!

Egyébként a mindennapok úgy teltek, hogy normál esetben Maugli otthon várta Dzsekicsent, de Margit néni, amikor ebédszünetre bezárta a boltját, rendszeresen elment hozzájuk, ennivalót és friss vizet adott a kutyának. Reggel és este viszont Maugli és Dzsekicsen fél-félórát kocogtak.

Ha többnapos akcióra kellett számítani, akkor Maugli átköltözött Margit néni kertes házába, a kertben nem volt gond a sétával, a pisi-kakival. Igazság szerint Margit néni legalább annyira megszerette a kutyát, mint Dzsekicsen, és Maugli is nagyon szerette őt. Hol volt már az, amikor az asszony tiltakozott, hogy kutyája legyen!

Azon a bizonyos napon, amikor Dzsekicsent lelőtték, nem ígérkezett az akció többnaposnak, így Maugli a lakásban maradt. Az ügyet már szinte teljesen felgöngyölítették, gyakorlatilag csak a letartóztatások voltak hátra. Igaz, a nyomozásnak némely szakaszán úgy érezték, hogy megrekedtek. Az ígéretes szálakról sorban kiderült, hogy azok nem vezettek sehova. A Főnök, szégyen ide, szégyen oda, megkérte Macskát, hogy segítsen kikerülni a holtpontról.

Macska igazi státusza tulajdonképpen ismeretlen volt. A legmagasabb rangú belügyesekkel, hivatalnokokkal volt jóban, sok politikus is szívesen hivatkozott barátságára. Mindenki ismerte, de igazán nem ismerte senki. Mintha természetes lenne, hogy van. Csak Macskának hívták szemtől szemben is. Az igazi nevét szinte senki nem ismerte, de mindenki azt hitte, hogy mások tudják. Az biztos, hogy volt benne valami macskaszerű. Talán az, hogy szinte hangtalanul ment, végtelen harmónia, kecsesség sugárzott a mozgásából, és az is érdekes, ahogy beszélgetés közben az ember szemébe nézett. Mintha egy jóllakott oroszlán, vagy a tigris nézne az emberre, nagy figyelemmel, nyugalommal, de végtelen magabiztossággal. Az ember hajlamos arra, hogy elfordítsa a tekintetét…

Macska ritkán kérdezett, és általában magától nem nagyon kezdett beszélgetni. Ha a tájékoztatást meghallgatta, többnyire csak bólintott, aztán tette a dolgát.

Bármelyik szerv kérhetett tőle segítséget, és az esetek kilencvenkilenc százalékában segített is. Legendák övezték, melyek azt bizonygatták, hogy tán még a jövőbe is lát, és nem marad előtte titokban semmi.

Olyan hasznosan működött — anélkül, hogy bárkinek is benyújtott volna valami számlát —, hogy senki sem firtatta, ki is ő valójában. A régi APEH-osok csak annyit tudtak, hogy náluk felmondott, és amikor kérdezték, hova megy, csak mosolygott. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ő képességeivel lecsapott rá valamelyik titkos állami szerv, és erről nem beszélhetett.

Főnök felhívta hát Macskát, elmesélte, hogy megakadtak, elkélne egy kis segítség. Ő jött is, tájékozódott, majd néhány napra eltűnt. Aztán jelentkezett, megmondta, hogy hol van az áru, és azt ott valóban, hiánytalanul meg is találták Dzsekicsenék.

Persze, egy ügy felderítése akkor teljes, ha a tettesek is megvannak! Macska egész hasznos támpontokat adott, ami alapján be lehetett tájolni a gengszterek tartózkodási helyét is, már csak le kellett csapni rájuk. Macska elmondta, hogy a feltételezett rejtekhelyeken hányan, milyen tűzerővel fognak tartózkodni, és Főnök ehhez képest csoportosította az embereket.

Dzsekicsent másodmagával osztotta be oda, ahol minimális ellenállásra számítottak, míg a többiek — gyakorlatilag az Osztály teljes állománya — a másik helyszint vette körül.

Elérkezett az idő: — egyszerre csaptak le, nehogy az egyik helyről riaszthassák a másikat —, és jött a meglepetés: Az erős ellenállásra számító csapat néhány csipás, alsógatyás, fegyvertelen kishalat talált, akiknek eszük ágában sem volt ellenállni, míg Dzsekicsenéket gépfegyvertűz fogadta. Kollégája comblövést kapott, még az elején. Szegény a fájdalomtól félőrülten próbálta a nadrágszíjával elszorítani a saját lábát, közben Dzsekicsen egy szál pisztollyal szórványosan viszonozta a tüzet, csak annyira, hogy a rosszfiúk ne jöhessenek ki. Társa, hogy sikerült elszorítania combját, kissé megnyugodott, és sikerült rádión erősítést kérnie.

Ekkor kapott gellert a bentiek egyik golyója, és találta fejen az egyébként jó takarásból lövöldöző Dzsekicsent.

Igen mély volt a csend. Bent feltehetőleg elfogyott a lőszer, kint pedig nem volt, aki lőjön.

A megérkező erősítés egy félig kivérzett comblövöttet, egy életjeleket mellőző fejsebest, és egy teljesen üres lakást talált.

Macskát láthatólag nem terhelte felelősség, hiszen segítségével meglett az áru, és ez nagyon fontos volt. Egyáltalán nem hiányzott, hogy nagyobb mennyiségű anyag kerüljön ki a piacra! Ráadásul ez a szokottnál is tisztább volt, biztosan sokan túllőtték volna magukat. Macska azt is megmondta, hogy hol héderelnek a rosszfiúk, igazság szerint Főnöknek kellett volna nagyobb rátartással megszervezni az akciót.

Főnök nem mozdult Dzsekicsen mellől, amíg az orvos vizsgálta, amíg újraélesztették, amíg a mentőautóval a kórházba nem vitték, és nem mozdult a műtő elől sem, amíg órák múlva ki nem jött véres köpenyben, maszkkal a szája előtt a műtétet végző sebész azzal, hogy Dzsekicsen túl van az életveszélyen.

Nemcsak Főnök, az egész osztály ott toporgott a folyosón, és nagy kő esett le a szívükről a hír hallatán.

Mindenki hazament, és csak másnap, bent az osztályon komorodtak el, amikor megtudták: — Dzsekicsen még nem tért magához a műtét óta.

Hetedik fejezet — A Macska

Maugli elmesélte, hogy Margit néni fogadta magához, és ettől kezdve gyakorlatilag egész nap egyedül volt — igaz viszont, hogy a kertben azt tehetett, amit akart.

Nagyon hiányzott Dzsekicsen, a reggeli-esti kocogás, az edzések izgalmas hangulata, az, hogy legyenek körülötte, és hiányzott a jókedv…

Margit néni nagyon szerette, de napközben az üzletben kellett lennie, délben ugyan hazaszaladt megetetni — ilyenkor vette ki a saját ebédidejét is — aztán sietett vissza a boltba. Este még megvakargatta a füle tövét, de aztán gyorsan ment lefeküdni, mert korán nyitott. Mindig szomorúan nézett Mauglira, hiszen Dzsekicsen jutott róla eszébe.

Maugli mondta, hogy vagy egy hétig bírta, aztán megszökött. Mire ráakadt Kati tetemére, már vagy három napja nem evett.

Amikor egymásra találtunk, hatalmas viharok dúltak benne. Még ki sem heverte gazdája elvesztését, már szembesülnie kellett a magánnyal, az éhséggel. Ezután kénytelen volt áthágni egy nagyon erős belső gátat, és evett egy emberből. Nem sokkal ezután egy megdöbbentő dolgot tapasztalt: érezte, hallotta más állatok, majd emberek gondolatait. Végül találkoznia kellett egy emberrel, aki felelős lehetett szeretett gazdája elvesztéséért!

Én sajnáltam Dzsekicsent, hiszen sose ártott nekem, tulajdonképpen nem is ismertem, és nem kívántam a halálát. Azt sem akarhattam viszont, hogy a bűnbarlangban megbújókat elkapják, mert a szálak sikeres felgöngyölítése nekem okozott volna gondokat.

Maugli végül elfogadta mentegetőzésemet, hiszen napról napra erősebben szembesült helyzetünk sajátosságaival. Elfogadta azt is, hogy kettőnk közül én legyek a főnök, mert látta, hogy milyen sikeresen tudom fedni mások előtt különös képességemet. Tudomásul vette azt is, hogy lebukásunk esetén rengeteg kellemetlenségnek lennénk kitéve, sőt, neki még az élete is veszélybe kerülhetne!

Praktikusan együtt jártuk az erdőt éjszakánként. Jó volt Mauglival! Nála a vadászat, a ragadozó életmód elsajátítása sokkal rövidebb időt vett igénybe, mint nálam, talán farkas őseinek köszönhetően. Bennem viszont keveredett a civilizáció több ezer éve a macskával — és talán még Buborkából is került belém valamennyi…

Maugli génből ismerte a falkavadászatot. Neki a belenevelt gátlások leküzdésével volt csak baja, de látva az én tudatos gátlástalanságomat, hamar túltette magát rajtuk. A vadászatok alkalmával rengeteget tanultam tőle, de mégis sikerült megőriznem falkavezéri pozíciómat. Maugli elismerte, hogy az éjszaka csak egy kis része életünknek, és életünk tulajdonképpen egy emberi társadalomban zajlik, itt viszont én ismerem ki magam jobban.

Egyik reggel az újságban érdekes cikkre bukkantam. A szomszédos kiserdőben elszaporodó kóbor kutyákról írtak, és arról, hogy egyre többször találtak a kirándulók szétmarcangolt rágcsálókat vagy elcsavargott háziállatokat.

Jót derültünk Mauglival azon, hogy a polgármester és az állatvédők összevesztek, szabad-e mérgezett csalétket kitenni, vagy valami humánusabb megoldást kell-e keresniük?

Cukkoltam Mauglit, hogy mit szólna egy állatbarátok által működtetett menhelyhez, ahol lefotóznák, és a TV-ben keresnének gazdit neki? Mondta, hogy választana magának egy huszonéves, száznyolcvan centis nagymellűt, zöld szemekkel! Úgy irányítaná a dolgokat, hogy megismerkedhessünk, aztán, ha már én párosodtam vele, ő megenné… Csak azért tudott elugrani a papucsom elől, mert pontosan érezte, hogy hova fogom dobni.

Mauglival majdnem hibátlan volt a kapcsolatunk, egy kivétellel: — amikor az ő kutyatermészete, és a lelkemben egyre inkább eluralkodó macska került konfliktusba. Engem például rettentően zavart, amikor Maugli — demonstrálva, hogy kiválóan érzi magát — csóválni kezdte a farkát. Ilyenkor már görbült is a gerincem, és készítettem magam a lehetséges összecsapásra, hiszen „macskáéknál” a farok mozgatása pont az ingerültség, a spannolt állapot jele. Persze, néhány gondolatcserével lerendeztük a félreértést, de mindketten éreztük, hogy hosszútávon megoldást kell találnunk. Nem lehetett minden hasonló feszülést egy éjszakai mészárlással levezetni!

Maugli eltanulta tőlem, hogy kell leplezni az érzelmeket. Ő volt a környéken talán az egyetlen kutya, amelyik nem csóválta a farkát. Igaz, később néha mégis megtette, hiszen olvasott a postás gondolataiban. Tudta, hogy addig nem mer szegény még közeledni sem, amíg el nem játszotta neki az örömtől repeső nagy mackó szerepét…

Mindamellett nagyon idegesítettek a jellemzően „kutyai” gondolatok, megközelítések. Engem sose zavart a telihold, illetve, csak azért bosszantott, mert elvesztettem a sötétben látás előnyét. Maugli viszont képtelen volt uralkodni az ősi érzelmeken, így teleholdkor kétpofára kellett szednem a nyugtatót… Aztán előfordult, hogy Maugli pont az én nyugtatóm miatt nem tudott kellő férfias érzékenységet mutatni egy tüzelő szuka kihívására!

Megoldást kellett találnunk. Két hétbe telt, mire megtanultunk „kívül maradni”, mint annak idején Katival —, de megtanultuk kizárni is egymást. Igaz, így lemondtunk a másik feletti totális kontrollról, de ennek fejében visszanyertünk valamit, és ez a gondolati szabadság, a függetlenség volt. Persze, ez nem akadályozott meg minket abban, hogy egy külső személy — vagy állat — gondolataiban szabadon turkálhassunk.

És még egyet. Ha ki is zártuk valamilyen oknál fogva a másikat, a hangulat, az aktuális lelki állapot nem maradhatott titokban egymás előtt. Továbbra is éreztük egymás örömét vagy bánatát, izgalmát vagy szorongását.

Maugli nagyon jó társnak bizonyult!

Ha vadászni mentünk, én voltam a „csörtető”, és én üldöztem Maugli felé a zsákmányt, neki viszont egyáltalán nem jelentett gondot az, hogy észrevétlen maradjon, és később elejtse a rázavart akármit. Aztán megosztoztunk a zsákmányon. Maugli tudta, hogy mi volt Kati utolsó cselekedete, nem követte el ugyanazt a hibát…

Nekem is hiányzott az ölés, ezért néha cseréltünk. Én inkább a nagyobb állatok levágását vállaltam, a kisebbek megölése nem okozott különösebb örömet. Azokat inkább csak megenni volt jó. Gyorsan be lehetett kapni, az első éhet elverte, kezdődhetett az igazi vadászat!

Okultam valamelyest egy régi baklövésből: — Szőröstül-bőröstül csak akkor ettem meg az elejtett állatokat, ha tudtam, hogy másnap nem kell emberek közé mennem. Idétlen látvány lehetett ugyanis, amikor elkezdtem mindenféle füveket rágcsálni, aztán guvadt szemekkel az öklendezés…

Úgy vettem észre, hogy izmosabb lettem, és azt hiszem, szívósabb is. A kappanhájam eltűnt, a bőröm feszesebb lett. A mozgásom is megváltozott, úgy gondolom, hogy harmonikusabban mozgom, mint régen, és az érzékszerveim is tökéletesedtek. Talán ezek miatt kezdtek az emberek Macskának hívni. Nem is tudták, mennyire közel állnak a valósághoz! Szegény Tigrisnek sokat köszönhetek — majdnem azt mondtam, hogy béke haló poraira, de hát tudjuk, hogy azokkal mi lett!…

Egy alkalommal Maugli meglepett fantasztikus empátiájával.

Olyan lányt kergetett felém, aki minden szempontból megfelelt ízlésemnek! Féktelen fenevadként, habzó szájjal, hörögve csattogtatta agyarait, még a szeme fehérje is villogott, a lány úgy menekült felém, hogy éreztem a hatalmas pánikot, ami elnyomott szinte minden más gondolatot agyában.

Én egy bottal a kezemben magam mögé toltam a lányt, és rátámadtam Mauglira. Fantasztikus műsort adtunk elő, Maugli hörgött és csaholt, én üvöltöztem, ugráltam, és csapkodtam a karóval a földet Maugli mellett. Hatalmas látvány lehetett, amikor Maugli elkapta a kezemben a botot, és rángattuk tiszta erőből, csak úgy röpködött a forgács… Rettentően élveztük a műsort, belefért egy-két igazi ütés is a dologba, éreztem, hogy Maugli nem haragudott meg érte.

Néhány perc múlva Maugli láthatólag feladta, és maga alá csapott farokkal, szűkölve elszaladt.

A lány úgy értékelt engem, mint egy igazi hőst! Ő nekem nagyon tetszett, a haja, szeme, termete —, majd rémületének multával tiszta szelleme — megfelelt igencsak szigorú elvárásaimnak.

Nagy megelégedettséggel vettem tudomásul, hogy a lány akkor is csak jót és szépet gondolt rólam, amikor túltette magát a támadáson és a megmenekülésen. Jól esett, hogy rögtön azt nézte rajtam, nem sérültem-e meg, nem szorulok-e ellátásra, ápolásra? … No, azért fájlaltam egy-két tagomat, lihegtem is, ahogy kell, hagytam, hogy a lány tapogasson, keresgélje a lehetséges sérüléseket…

Aznap este nem mertem tovább szövögetni a köztünk érezhetően erősödő szálakat. Nem tudtam, hogy jelenlegi körülményeim között kezelhető lenne-e egy ilyen jellegű kapcsolat! Mindenképpen meg kellett beszélnem ezt Mauglival, aki tisztes távolból figyelte a fejleményeket.

Telefonszámot cseréltem a lánnyal — kártyás mobilszámom adtam meg, és „véletlenül” elfelejtettem bemutatkozni —, majd elkísértem a villamosig, megvártam, míg felszáll, még integettem is a távolodó villamos után, aztán hívtam Mauglit.

Rengeteg megbeszélnivaló várt ránk.