Tizenötödik fejezet — Dzsekicsen
Telefonon keresték Dzsekicsent egy vidéki kapitányságról. Az ügyeletes tiszt hívta, aki tankörtársa volt a Főiskolán. Jó barátok voltak, ritkán találkoztak, de figyelemmel kísérték egymást. A tiszt beszámolt arról, hogy egy állatok által szétmarcangolt hajléktalant találtak a gyerekek a parkban. A helyszínelőket már értesítette, ha Dzsekicsen siet, még odaérhet a szemle alatt.
Pár perccel később érkezett csak, mint az orvos. A sokat tapasztalt ember azt hitte, hogy őt már meglepetés nem érheti, mégis elszörnyülködött a látványon.
— Gyerekek, miféle vadállatok mászkálnak itt a városban?! Kiéhezett farkasok?
Bár az utóbbi időben látott már hasonlót, mégsem tudott viszolygás nélkül ránézni a szerencsétlen ember holttestére.
— Maga kicsoda, fiam? — kérdezte az orvos Dzsekicsentől.
— Mi nyomozunk a Nagyvárosban a hasonló ügyekben!
— Miért, ott is vannak kóbor kutyák? És netán országos bűnszövetkezetet alakítottak? — ironizált az orvos.
— Maga szerint melyik volt a halálos harapás? — kérdezte Dzsekicsen.
Az orvos elkezdte vizsgálni a sebeket, hümmögött, csóválta a fejét, de egyszer csak a háttal álló Dzsekicsen megszólalt:
— A gégeporc összezúzva, a nyaki ütőér kiszaggatva, és kitörve a nyaka. Az összes többi harapás már a halál beállta után keletkezett…
Az orvos felegyenesedett.
— Elvitetheted! A többit majd a boncolásnál! — mondta a szemle vezetőjének. — Maga pedig most mesélje el nekem, hogy valójában mi a fene van itt?!
Leültek egy padra néhány méterrel arrébb, és a hadnagy elmondta a doktornak azt, amit eddig tudtak. Az orvos az elképesztő történet hallatán természetesen megengedte a fiúnak, hogy részt vegyen a boncoláson. Rengeteg fényképet készítettek, és ezek közül az egyiknek Dzsekicsen nagyon örült. Világosan látszott rajta egy ember felső fogsorának a lenyomata. A bal felső kettes kicsit eléfordult az egyesnek.
Dzsekicsen hazautazott, és beszámolt Apónak a tapasztaltakról. Apó természetesen hivatalosan megkérte a keletkezett iratokat. Kiegészítette az országos körözést azzal, hogy minden olyan ügyről kérnek értesítést, amelyben bármilyen állat megtámad bárkit vagy bármit, függetlenül attól, hogy ember volt-e vele, vagy sem.
Úgy tűnt, hogy a vegyes páros kiterjesztette működését, a Nagyváros melletti kiserdőben gyakorlatilag megszűntek a rémtettek, viszont nem múlt el két-három nap anélkül, hogy vidéken ne történt volna valami. Ez nagymértékben megnehezítette a nyomozást! A kiserdőben mostanra állt fel a figyelőszolgálat, már lehet, hogy teljesen feleslegesen. Egy országos figyelés megszervezése gyakorlatilag lehetetlen! Vidéken azért is nehezebb a helyzet, mert több az erdő és a lakatlan terület, így jóval később fedezhetik fel a cselekményt. Ráadásul gyakrabban előfordul, hogy az erdőben jogosan vadászó ragadozók nyomait fedezik fel.
Az ügyet képtelenség volt titokban tartani. A sajtó és a kereskedelmi tévék beszámoltak arról, hogy az egész ország lakossága retteg. A gyerekek nem járnak iskolába, és a felnőttek nem mernek dolgozni menni. Egyébként a riportok egy része a mindenkori falu kocsmájában zajlott, ahonnan viszont minden éjjel haza mertek menni, akár a helyi kiserdőn keresztül is!
Igazán megnyugtatni sem lehetett az embereket, hiszen nem tudtak szinte semmit, talán csak azt, hogy a cselekménysorozat a Nagyváros kiserdejében kezdődött. Amióta a helyszín már nem látható előre, felkészülni sem nagyon lehet rá. A helyzetet tovább rontotta, hogy ahányszor egy macskát megtépázott egy kutya, rögtön hívták a tévét, és már rettegett is a falu. Külön sajtószóvivőt kellett alkalmazni, aki megpróbálta megnyugtatni a kedélyeket.
Persze, az ilyen eseményeket is alaposan ki kellett vizsgálni. Az igazi tetteshez is vezethet ilyen út!
Tizenhatodik fejezet — A Macska
Egyik délután végigmentünk Mauglival azon a sétányon, ami átszelte a mi kiserdőnket. Az egyik kanyarnál, ahonnan jó hosszú szakasz belátható előre is és hátra is, egy fiatalember cigarettázott. Farmernadrág, nyitott bőrdzseki, póló volt rajta, és napszemüveg. Ja, és a hóna alatt dudor. Ezek a modernebb hónaljtokok nem látszanak még nyitott dzseki mellett sem!
Szemmel láthatólag nem várt senkire, és nem is készült sehova. Mondhatnám, hogy egyetlen ellenfele az óra volt, mint a hosszútávfutónak az edzésen… állandóan azt nézte. Messziről lerítt róla, hogy zsaru, aki nagyon unja!
Mauglit megkértem, húzódjon be a fák közé, majd elindultam a fiatalember felé. Amikor már csak néhány lépésre voltam tőle, megismertem. Az egyik fiatal nyomozó volt az életesektől.
— Mi az, törzs úr, megint történt valami? — kérdeztem, remélve, hogy felismer, de ha nem, akkor is elgondolkodhat azon, hogy civil ruhája ellenére rendfokozatán szólítom.
— Jaj, maga az, Macska? Már azóta főtörzs vagyok! — megörült, hogy nem idegennek kell megmagyaráznia idétlen viselkedését. — Tudja, milyen messze van még este tíz? Még jó, hogy nem esik!
— Mit csinál itt tízig?
— Hát várom! — nevette el magát. — Akkor váltanak. Vagy nyolcan tartjuk itt a kiserdőt, plusz a polgárőrök. Nagyon el kéne csípnünk már azt a vámpírt, vagy farkasembert vagy micsodát, aki a kutyájával gyilkolássza halomra az embereket meg az állatokat!
No, még jó, hogy megkérdeztem. Akár ma éjjel is megbukhattunk volna!
— Tudnak már valamit arról a mocsokról? Személyleírásuk, vagy ilyesmi van már? — kérdeztem. — Én nemigen nézek mostanában tévét, eléggé lemaradtam! Apóval se beszéltem már jó ideje! — Ha nem is válaszol őszintén, nekem az is elég, ha csak azt gondolja végig, amit nem mondhat el!
Megtudtam, amit akartam. Elbúcsúztam a rendőrtől, aztán elindultam visszafelé. Útközben csatlakozott hozzám Maugli. Némán mentünk egymás mellett, és gondolkodtunk.
Felmerült, hogy szembenézünk a kihívásokkal, és felvállaljuk így, nehezebb körülmények között, egyúttal több izgalommal fűszerezve az éjszakai kalandokat, de ezt aztán elvetettük. Elég izgalmas a mi életünk az ipiapacs nélkül is! Már az is szerencse, hogy ez a rendőr nem vette észre velem Mauglit! Amikor valamilyen megbízást elvállaltam, nyugodtan velem lehetett a kutya, hiszen kutyája bárkinek lehet. Itt, ebben a kiserdőben viszont nem jelent jót még az Álmoskönyv szerint sem, ha az embert egy különösen erőteljes, nagy kutyával látják. Ez még akkor is igaz, ha az elkövető személyleírása alapján egy nálam erősebb alkatú, és jóval magasabb embert keresnek!
Eldöntöttük hát, hogy elhagyjuk a kiserdőt. A környéken lakók már egyébként is jobban figyeltek állataikra — már azokra, amik még megmaradtak —, a vadállomány is komolyan megcsappant. Ha ezentúl pedig figyelőszolgálatot is rendszeresítenek itt, hát előbb-utóbb rendőrt is ölnünk kellene, akkor pedig jóval nagyobb erőket mozgósítanának.
A legutóbbi eset a vidéki hajléktalannal viszont bebizonyította, hogy az ország egész területe nem számít ránk!
És miért állnánk meg az országhatárnál?!
Megkérdeztem Mauglitól, hogy mi a véleménye a külföldről, és olyan állatokról, amilyeneket még nem is látott?
— Olyanról, mint a medve? — kérdezte rezignáltan. — Vagy nagyobb? És a víz alatt? Akkora méregfogakkal, mint az én agyaram? — a kígyókról egyszer már beszéltem neki egy felzavart, és később jó étvággyal elfogyasztott másfél méteres erdei sikló kapcsán.
— Nem ez a lényeg! Kint még vannak olyan területek, ahol tán még sohase járt ember! — mondtam. Ennek tulajdonképpen Maugli megörült. Éreztem, hogy megkönnyebbülne, ha nem kellene emberre támadnia. Ezt azért jó volt tisztázni, de a közvetlen jövő mégis: — Irány a vidék!
Elővettem a térképet. A legközelebbi erdős vidék észak felé van, és ráadásul ennek az eléréséhez kellett a legkevesebbet a Nagyvárosban autózni. Ez fontos lehet akkor, amikor hazafelé tartunk, és külsőnk esetleg kívánnivalót hagyna maga után… Húsz perces autózás nem túl nagy erőfeszítés, és az üzemanyag se kerül túl sokba.
Igen, a költségek. Egyre kevesebbet dolgoztam, így a számlámon levő összeg is megcsappant. A költségeinket minimálisra szorítottuk, de valamennyi akkor is megmaradt. Időszerűvé vált, hogy elvállaljak ismét valami megbízást. Nem szerettem volna, ha megszűntetnék a számlámat, vagy akár a lakásom, akár a gépkocsim miatt hátralékba kerüljek. Általában nem lenne szerencsés, ha nevem bármilyen irányba kilógna a többiek közül.
Délután hat óra tájban Mauglival kocsiba szálltunk, és felderítő útra indultunk, immár észak felé.
A városból valóban gyorsan kiértünk, mérsékelt forgalom mellett és kevés közlekedési csomópont érintésével. Ezt a kerületet egyébként elég jól ismertem, még fiatalabb koromban udvaroltam a környékre. Igaz, néhány házat lebontottak, és többszáz lakásos tömböket tornyoztak fel a helyükre, számos utca eltűnt, számtalant pedig átneveztek (egy megváltozott rendszer nem cipelhet ilyen hatalmas terhet a hátán, mint egy gyűlöletessé vált név!…), sokat egyirányúsítottak, egy párból pedig zsákutca lett… És rengeteg lett a fekvőrendőr. Ezek szegről-végről kollégáim, és a mai világban talán az egyetlen olyan beosztást „ők” töltötték be, amit nem kellett félteni!
Megbeszéltük Mauglival, hogy alkalomadtán felderítjük a környéket, méghozzá alaposan. Jó, ha az ember (… és a Maugli! Maradjál már nyugton!) ismer néhány rejtekutat, búvóhelyet!
Elértük az erdőt. Láttam Mauglin, hogy már indulna. Farkát mereven az égnek tartotta, mellső lábával kétmásodpercenként taposott egyet az üléshuzaton, hegyezte (— volna, ha nem vágták volna egész rövidre) füleit, és agyából szinte sütött a türelmetlenség. Nyugalomra intettem, nem lenne szerencsés egy autót magában leállítani az út mellett, be kell érnünk egy olyan helyre, ahol nem kelt feltűnést egy kocsi.
Elértük a legközelebbi falut. Rögtön a szélén volt egy benzinkút. Itt ugyan parkoltak autók, és az átutazók nem törődtek volna a mienkkel, de a személyzetnek bizonyára feltűnne, hiszen hosszabb ideig csak az ott dolgozóké állt a kút parkolójában, vagy esetleg a szomszéd házakhoz vendégségbe érkezőké. Jobbat kellett keresni.
Találtunk egy cukrászdát. Ez nagyon tetszett. Közel volt a falu széléhez, az alkalmazottak nem láttak rá közvetlenül a parkolóra, azt se tudták, ki érkezett hozzájuk kocsival és ki nem, sokan voltak a vendégek között helyiek, de nagyon sokan átutazók, szóval minden szempontból megfelelt.
Maugli már tartotta is a nyakát, hogy felcsatolhassam a pórázt. Ha nem akartunk feltűnést kelteni, mindig így mentünk. Teljesen természetesnek vette, és nem tekintette tehernek. A karabiner úgy volt megbuherálva, hogy nagyobb rántásnál kiengedett, így tulajdonképpen bármikor szétválhattunk, ha a helyzet úgy hozta. Én időnként hagyományos vezényszavakkal produkáltattam Mauglit, aki jókedvűen engedelmeskedett, és jókiskutya módjára kikövetelte a simogatást, fejvakargatást. Közben harsányan zúdította agyamba, hogy leszek szíves én is parírozni neki, ha egy jó kiállású szuka előtt szeretne dicsekedni a szófogadó gazdival!
Majdnem megszakadtam a nevetéstől, amíg elvonultunk a cukrászda terasza előtt! Maugli megállt a korlát szélső vasánál, felemelte a hátsó lábát.
— Disznó! — kiabáltam rá, és meglegyintettem a pórázzal. Maugli lesunyta fejét, bűnbánó pofát vágott, de már csóválta is a farkát, amikor egy huszonöt év körüli lány azt mondta a vele egy asztalnál fagylaltozó idősebb hölgynek, hogy — Jaj, de szép nagy kutyus! Biztos melege van, ekkora bundában! — Erre Maugli a mellső lábait feltette a teraszkorlát középső vasára, és orrával kiverte a meglepett lány kezéből a fagylaltos tölcsért…
— Adod vissza, disznó! — kiáltottam rá, és újra megsuhintottam a pórázzal, de kutya már fel is nyalta a járdáról a letoccsant fagyit. — Bocs, hogy nem hagytam belőle! — gondolta nekem, és ha gondolatban lehet harsányan röhögni, hát Maugli megtette. A lány talán még most is ott ül, a döbbenettől kővé meredten.
Leszidtam, nem hiányzott, hogy bárki is megjegyezzen bennünket, de nem tudtam igazán haragudni rá, mert még most is előttem van a lány megdöbbent arca, ahogy még a lélegzete is el-elakadt a meglepetéstől, és az a gyönyörű szép, fel-le hullámzó nyaka, a nyaka…
Alig vártuk már, hogy kiérjünk az erdőbe! Levettem róla a pórázt, rögtön előreszaladt, aztán megállt, szimatolt. Utolértem, én is nagyot szívtam a levegőből, vagy fél percig csak mélyeket lélegeztem, ideje volt, hogy kiürítsem magamból az áporodott városi füstöt!
Észrevettem, hogy Maugli megmerevedett, orrát magasra feszítve szimatolt, szinte beleüvöltötte az agyamba, hogy ne moccanjak! Megálltam, és próbáltam én is a szagokra összpontosítani. Valóban, ha nyomokban is, de éreztem olyan szagot, amit eddig sose. Elindultunk a szél alá, és onnan kerültünk az egyre melegebb, egyre párásabb illat forrása felé…
Egy gyönyörű szarvast pillantottunk meg! — Ez mi? — kérdezte Maugli megilletődötten.
— Szarvasbika! Még egész fiatal! — mondtam. — És úgy érzem, üzekedne! — tette hozzá Maugli. Újra beleszippantottam a most már jóval erősebb szagba, és valóban kiérzett belőle az a kissé szúrós illat, amit a „szerelmes” hím állatok üzennek a nőstények felé.
Maugli már indult volna takarásba, és szeme sarkával figyelte, mikor kezdem a csörtetést, de megállítottam.
— Feküdj csak vissza! Ahol párzani vágyó bika van, ott teheneknek, borjaknak is lenniük kell! — Az miért jó? — Mert, ha egy trófeás vad maradékát találják meg, beindul az apparátus! Már holnap vadászok hada keresne. Nem beszélve arról, hogy egy szarvasbika nem is veszélytelen zsákmány. Majd, ha véget ér a bőgés, és elhullajtják az agancsukat, akkor azok is sorra kerülhetnek! Most viszont egy borjút kapjunk el, annak a húsa is finomabb!
Pár perc múlva az élet vette kézbe az irányítást. Néhány száz méterről szarvasbőgés hangzott fel. Maugli összerezzent, még soha nem hallott ilyet. — Nyugi! — süvítettem rá gondolatban, mielőtt még felugrott volna. — Most figyelj!
A felhangzott bőgésnek fantasztikus hatása volt a szemünk előtt hatalmasodó bikára. A hang irányába fordult, lábait megvetette, állát szügyére szorította, és innen indította harci kiáltását. Egy horkantással kezdődött, de egyre inkább egy elhúzódó mennydörgésre hasonlított, és a hang mintha egy hordó mélyéről tört volna elő. Közben fejét egyre magasabbra emelte, és nyakát messzebbre nyújtotta, míg végül hatalmas koronája a hátára feszült.
A másik bika csörtetve indult a hang felé, mind közelebbről hallatszott az ágak ropogása, és a feltüzelt állat horkantásai. A „mi” bikánk türelmetlenségében egész rövideket böffentett, orrlyukai kitágultak, agancsát jobbra-balra vetette. Teljesen feltépte maga körül a hosszú, elszáradt füvet éles patáival.
Még néhány másodpercnyi egész hangos csörtetés, és mint egy mozdony — kitoppant a rétre a Király.
Mauglinak még a lélegzete is elakadt. — Mekkora! — egész le volt nyűgözve. Szó ami szó, az első se kicsi, de ez valami megdöbbentően komoly példány volt!
A másik bika is így gondolta, mert kezdeti harciassága láthatóan alábbhagyott. Még néhányat horkantott, talán csak a tisztesség kedvéért, aztán megfordult, és először lassan, de később egyre gyorsabban az ellenkező irányba egyengette lépteit. A nagyobbik néhány rövidet rohamozott, de csak azért, hogy a másik ne gondolja meg magát. Aztán megállt, és mélyen, mellkasából egy hatalmas bőgést indított meg, olyat, amibe beleremegett a levegő. Az utolsót. Mert ekkor mögöttünk felrobbant e levegő.
A bika elindult az ég felé egy láthatatlan létrán, majd élettelenül lezuhant. Ekkor hallottam meg fejemben az örömkiáltást:
— Megvan! Eltaláltam!!!
Mauglit alig bírtam leszorítani, megnyugtatni. Még soha nem hallott ilyen közelről lövést, különösen nem nagy kaliberű puskából, és teljesen váratlanul! Igazság szerint annyira lekötött minket a két pompás szarvasbika látványa, hogy elmulasztottuk azt, ami az utóbbi időben hozzátartozott mindennapjainkhoz, hogy időnként körbepásztázzunk, formálódik-e környezetünkben olyan gondolat vagy szándék, ami érinthet minket valamilyen formában!
Most — bepótolandó a mulasztást — megszondáztuk a mögöttünk eddig hasaló, most villámgyorsan felpattanó két vadász gondolatait. Valamivel később érkezhettek, mint mi, így nem volt tudomásuk rólunk. Szerencsére közben némileg fordult a szél, így a velük levő jól idomított vizsla sem tudott rólunk, azt is lekötötte a történtek forgataga.
Annyira az események hatása alatt voltak, hogy bár csak néhány méterre mentek el mellettünk, mégsem vettek minket észre, a vizsla pedig szélirányba meresztette az orrát, lehet, hogy már valami másik vadat figyelt.
A vadász és a vadőr odaléptek a lelőtt bikához, megcsodálták pompás agancsát, megnézték fogait, és megállapították, hogy pont abban a korban lehetett, amikor élete legszebb agancsát rakta fel. Jövőre már valószínűleg könnyebbet, és kevesebb ággal növesztett volna, így a legjobb időpontban került sor a kilövésre.
A vadőr gratulált a vadásznak, aztán letört a tölgyfáról egy tenyérnyi leveles hajtást. A szarvas lapockáján lévő, még vérző sebhez érintette, majd a vadász kalapján a zsinór alá szorította.
A fiatal vadász kis félelemmel, de nagyobb büszkeséggel és várakozással hasalt keresztben a vadra, miközben a vadőr egy somfavesszővel hármat húzott a fenekére. Felavatta a fiatalembert első szarvasbikája elejtése alkalmával.
A vadőr a vesszőt fényképezőgépre cserélte, lekapta a bikán hasaló vadászt, aztán késével megnyitotta a bika hasüregét, meglékelte. Tudták, hogy néhány órán belül nem kerül sor az állat bontására, nem jó, ha a gázok a hasban felgyűlnek.
Mauglival türelmesen várakoztunk, már tudtuk, hogy a vadászok nemsokára továbbállnak, nekünk pedig gyakorlatilag tálalva!
Valóban, már csak néhány percet kellett várakoznunk, a két férfi felkerekedett, majd újra és újra felelevenítve az izgalmas eseményeket, továbbállt. Igaz, előtte meghúzták a laposüveget is…
Maugli élvezettel nyalogatta a szarvas sebeit, különösen az öklömnyi kimeneti nyílást, amiben még lapockadarabok is voltak. Hergelte magát, mert rá várt a komolyabb feladat: — Feltépni a szarvas hasüregét. Ez még az ő félelmetes agyarainak is komoly nehézségeket okozott, de nem volt más választás, nem akartunk emberi nyomokat hátrahagyni a késemmel!
Fenséges látvány volt Maugli, amikor lábait befeszítve tépte a fél centi vastag bőrt! Nyakán csak úgy ugráltak az izomcsomók, és ahogy összezárt agyarai között kapkodta a levegőt, pofáján kétoldalt a véres nyálhab hol szétterült, hol meg visszahúzódott. Persze, a hatalmas erőlködés már része volt a műsornak, hiszen Maugli pontosan tudta, hogy gyönyörködtet.
Végre felszakadt a bőr vagy háromtenyérnyi részen, így a belsőségekhez már hozzáférhettem. Kiszakítottam a májat, és falni kezdtem, Maugli pedig szinte befúrta fejét a tépett résen át a szarvas belsejébe, aztán mindketten saját éhségünk csillapításával voltunk elfoglalva.
Vagy másfél óra múlva karikára gömbölyödve aludtunk egy zsebkendőnyi réten, élvezve a szeptemberi Nap még mindig meleg sugarát.
— Álljon föl, és fogja pórázra a kutyáját, mert lelövöm! — riadtunk fel a kiáltásra. Felugrottam, és két puskacső meredt ránk fenyegetően. A vadőr volt, és a társa. A vizsla ott toporgott gazdája lába mellett, és megilletődötten pislogott a farkát hátsó lábai közé feszítő, fejét egészen mélyre hajtó, vicsorgó és morgó Mauglira.
Eljátszottam a megszeppent, riadt turistát.
— Mi a probléma? Valami katonai területre tévedtünk? Nem láttam tiltó táblát!
— Ez a kis korcs hozta ránk őket! — sugallta Maugli, aki kifürkészte közben a vizslát.
— Maguk megcsonkítottak egy szarvasbikát, ami a vadásztársaság tulajdona! Azért, hogy ez a dög — intett állával Mauglira — jóllakjon, tönkretették, és leadhatatlanná csúfították azt a többmázsás állatot! Van magának annyi pénze, hogy kártalanítsa a társaságot?!
— Láttam azt a bikát vagy egy kilométerre innen, és sajnáltam is, hogy megkezdték a rókák… Nem sokat nézelődhettünk, mert Rexi — mutattam én is Mauglira — nagyon ideges lett, sose látott még vért közelről! Száraztápot kap, soha nem adok neki nyerset, nehogy elkapjon valami csúnya betegséget…
A fiatal vadász teljesen elbizonytalanodott, és puskáját is leengedte, de a vadőr gyanúja semmit sem csökkent. Változatlanul rám szegezte fegyverét.
Összehangoltuk az akciót. Maugli rövid rohamot indított a vizsla felé, mire az szűkölve hátraugrott, a vadász irányába. Mindketten odanéztek, én előreléptem, megmarkoltam a vadőr puskáját, és kicsavartam a kezéből. A fegyver persze elsült, de a golyó magasan a fák fölé szállt. A megdermedt vadászt Maugli fellökte. Mellső lábaival a mellkasára taposott, agyarait csattogtatta közvetlenül az orránál. A vadásznál kétségbeesettebb ember nemigen lehetett százkilométeres körzetben.
A vadőr kezéből kicsavart puskával lelőttem a gazdáját védeni akaró vizslát majd visszafordítottam a vadőr felé, aki ezalatt mozdulni sem tudott. Azt már mindenesetre érezte, hogy nagy bajban van. Maugli közben leszállt a vadászról.
— Álljon fel! — mondtam neki, mire a fiatalember, reszketve a félelemtől, feltápászkodott. Amikor szembefordult, lelőttem.
A vadőr mozdult volna, de Maugli odaugrott, és vicsorogni kezdett. Én felvettem a vadász fegyverét, és azzal lőttem tarkón a közben menekülni próbáló férfit.
Rögtön arcra bukott, illetve arra, ami az arcából megmaradt. Megfordítottam, és láttam, hogy a nagy kaliberű lőszer távozáskor kiszakította az arckoponya nagy részét.
Visszamentünk a szarvasbikához. A vadőr tőrével kimetszettem az Maugli által tépett sebeket, teljesen eltűntetve a harapásnyomokat. Lekanyarítottam az egyik hátsó combot, ahogy jó „húsvadászhoz” illik. A hátrahagyott nyomok így már egyértelműen rajtakapott orvvadászokra utalnak.
Mire végeztünk, már sötétedett. A cukrászdánál már csak egy-két kocsi állt, feltehetőleg a takarító és a zárást bonyolító személyzeté.
Senkinek sem tűnhetett fel, amikor a dzsekimbe csavart fegyvereket és a combot a csomagtartóba tettem.
Gyorsan hazaértünk.
Másnap a tárcákban talált pénzből befizettem néhány csekket. Éppen időben. Egy hónapnyi probléma megoldódott.
A hírekben tetten ért orvvadászok számlájára írták a kettős gyilkosságot.
Tizenhetedik fejezet — Dzsekicsen
Apó illetékességből megkapta az orvvadászos kettősgyilok aktáit. Első nekifutásra nem látott benne olyat, ami Dzsekicsen csoportját érdekelhette volna, hacsak az nem, hogy egy erdő volt a helyszín. Mindenesetre szólt a fiúnak az ügyről, aki végignyálazta az iratokat.
Ezután kigyűjtötte az irattárból azokat az aktákat, ahol orvvadászok fegyverrel támadtak erdészre, vadászra vagy vadőrre. Gyakorlatilag majdnem mindegyikben megkerült a tettes, vagy ahol nem, ott hiányzott az elkövetőkből az a hihetetlen brutalitás és profizmus, ami a jelenlegi ügyet jellemezte.
Dzsekicsen átnézte a helyszínről készült fényképeket, többször átolvasta a jegyzőkönyvet. Meggyőződésévé vált, hogy nem tűzharc eredményeként érték a lövések az áldozatokat. A ballisztikai jelentés is azt támasztotta alá, hogy mindkettőt közvetlen közelről lőtték le, a vadászt merőlegesen mellbe, a vadőrt pedig tarkón. Ez vagy azt jelenthette, hogy nem számítottak a lövésekre, vagy azt, hogy le tudták fegyverezni őket különösebb erőszak nélkül.
Kiment a helyszínre, vitte magával a fényképeket. A nyomokból és a kivetett hüvelyek helyzetéből két fegyverre, és két tettesre lehetett következtetni. Meg egy kutyára…
Felhívta a helyszínelők főnökét. Amit hallott, megerősítette a gyanúját. A nyilvánvalóan többnapos helyszínre nem vittek ki nyomkövető kutyát, és azok a kutyanyomok, melyek a fényképen is jól láthatóak, de még a helyszínen is, jóval nagyobbak voltak, mint amit a vizsla hagyhatott. Dzsekicsen gondosan kiöntötte gipsszel azt a hármat, melyek épen és sértetlenül átvészelték az eseményeket.
Gondosan feljegyezte a fegyverek típusait és a gyári számokat — ezeket a családok által beszolgáltatott engedélyekből tudták meg —, és azt, hogy mindkettőhöz legalább egy-egy zsebnyi lőszer is tartozhatott. Még érdekes lehet, hogy a kutyán áthaladó, de a talajban megtalált lőszer olyan típusú fegyverből származott, mint amilyen a vadőrnek volt, és a golyót állapota alkalmassá teszi a fegyver azonosítására.
A kiserdőben a figyelést leállították. Amióta a vidéki hajléktalant megölték, ezen a területen megszűnt a mészárlás. A polgárőrök ettől függetlenül továbbra is jelen voltak, hiszen egyéb cselekmények is csökkentek, amióta a figyelés megindult. Ez jótékonyan hatott a körzet közbiztonságára.
Dzsekicsen csoportjához friss bejelentés nem érkezett, így legalább jutott idő a régebbi ügyek alaposabb tanulmányozásához. Újabb tanúkat hallgattak ki például az edző megtámadása ügyében. Találtak négy olyan személyt, akik az előző edzésen vettek részt, de az öltözőben elbeszélgették az időt, így később mentek el, mint társaik. Ők még szemtanúi voltak annak a vitának, amikor a tettes kutyáját nem akarták beengedni.
Ez a négyfős társaság a rivális edző emberei voltak. Végigvárták a veszekedést, hiszen minden botránynak örültek, ami a konkurenciát érinthette. Ezek az emberek nem látták magát a támadást, így a harsányan agresszív esemény nem zavarta meg emlékeiket. Az első igazán értékelhető személyleírást így végre megkaphatták Dzsekicsenék, sőt, jó fantomkép is születhetett!
Apó az országos körözést most már javított formában tehette közzé. Módosítva lett a tettes alkata — robosztus helyett inkább szikár, a testmagasság tíz centivel csökkent —, és a robotkép is bekerült a körözés anyaga közé.
A másik ügyben is haladtak valamicskét! A vadőr családja bevitt a csoporthoz egy olyan tuskót, amiből a laborban ki tudtak szedni egy, az eltűnt fegyverből kilőtt lőszert. Annakidején a férfi próbalövéseket adott le a tuskóra szögezett papír céltáblára. A laborosok megállapították, hogy a vizslát a vadőr puskájával lőtték le!
Dzsekicsen úgy gondolta, hogy nem a vadőr lőtte agyon a saját kutyáját, hanem a tettes. Megerősödött a fiú gyanúja, nem tűzharc áldozata lett a két vadász, hanem egy szabályos kivégzésé. Elkövető pedig lehetett egy férfi — és egy kutya.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Zalán György
