Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, de tán még az égig érő üveghegyen is, egy nagy, sötét erdőben élt egy gonosz boszorkány.
Nem volt ajánlatos a háza közelébe menni. Aki mégis idetévedt, azt varangyos békává változtatta. Volt is a környéken néhány varangyos béka, akik keservesen brekegtek a fák vastag gyökerei alatt. Éjjel nappal könyörögtek, hogy a boszorkány változtassa vissza őket emberré.
— Néne, könyörüljön meg rajtunk! Hadd legyünk újból emberek! — rimánkodtak a szipirtyónak, amikor az előbújt a házából és elégedetten szemlélte a síró békákat.
— Majd, ha piros hó esik — vihogta és előkapta söprűjét, rápattant, majd elrepült vele a boszorkány barátnőjéhez, aki a hegyekben lakott.
Egyik nap egy szőke leányka tévedt a boszorkány házához. Szegényke szüleivel gombát szedni ment és a gombakeresés hevében lemaradt tőlük. Amikor észbe kapott, egyedül találta magát a sűrű erdőben. Hiába kiabált, kereste szüleit, nem találta őket. Azt sem tudta, melyik irányba induljon el. Sokáig bolyongott, mire a boszorkány házához ért, de akkor már olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Szerencsére a ház lakója seprűn elrepült a barátnőjéhez, de ezt a leányka nem tudta, és bekopogott a házba, hogy segítséget kérjen. Sokáig kopogott a ház ajtaján, sőt még a kicsinyke ablakon is. Senki sem nyitott neki ajtót. A leányka úgy gondolta megvárja, amíg valaki erre jön, vagy hazaér a ház tulajdonosa. Leült a kapu közelében található kispadra.
Jól esett fáradt testének a pihenés, és már majdnem elszundikált, amikor egy varangyos béka felugrott a padra. Ettől a kislány úgy megijedt, hogy majdnem meghűlt benne a vér. Felugrott és rohanni kezdett a sűrű erdő felé.
— Leányka, ne félj tőlem! — kiáltott utána a varangy. — Nem bántalak. Gyere vissza, szeretnék mondani valamit.
A kislányt nagyon meglepte, hogy a béka emberi hangon szólt hozzá. Megállt és kíváncsian kérdezte:
— Te tudsz beszélni? Még nem láttam beszélő varangyos békát.
Óvatosan visszament a kispadhoz.
— Én is ember vagyok meg még néhány társam, akiket a boszorkány elvarázsolt. Szerencséd van, hogy most nincs a házban, mert akkor már te is velünk együtt brekegnél. Elment a barátnőjéhez és csak késő este tér haza. Kérlek, segíts nekünk, hogy újból emberek lehessünk!
— Hogyan tudnék segíteni nektek? Hiszen én egy kislány vagyok. Jobban teszem, ha most gyorsan, messze elkerülöm ezt a házat — mondta és már futni is akart az erdőbe, de a varangyos béka könyörögni kezdett:
— Ne hagyj itt bennünket! Csak te tudsz segíteni nekünk. Ülj vissza a padra! Azonnal elmondom, mit kell tenned. A boszorkány csak késő este ér haza. Addig rejtőzz el a ház melletti fészerben. Ide rakja be a seprűjét, amivel tud repkedni. Várd meg, hogy bemegy a házba. Amikor kihuny a mécses fénye, hozd elő a seprűt! Ülj fel rá és mondd háromszor: „Seprű, repíts engem a csodakúthoz!”
— Miért kell a csodakúthoz mennem? — szakította félbe a kislány.
— Ne légy türelmetlen, mindjárt ezt is megtudod! Ha hozol nekünk egy flaska vizet a csodakútból és ihatunk belőle, akkor újból emberré válunk.
A kislány tovább kérdezősködött:
— Miért nem ti mentek a csodakúthoz?
— Azért, mert mi békák csak ugrálni tudunk, és a kút a világ másik végén van. Ezer évig is ugrálhatnánk, mire odaérnénk. Ezért kell a boszorkány seprűje. Az gyorsabban, mint a gondolat, odarepít. Vigyázz, le ne pottyanj róla! Jól kapaszkodj meg a nyelébe! Aki véletlenül leszédül a seprűről, az az idők végezetéig esik és esik egy feneketlen mélységbe, ahonnan nem lehet kimászni. Amikor hoztál nekünk vizet ebből a kútból, a seprűt égesd el azonnal, hogy a boszorkány ne tudja többé használni!
Hitte is meg nem is, amit a varangyos béka mondott, de annyira megsajnálta, hogy úgy határozott, tesz egy próbát.
Elrejtőzött a fészerben és várt. Egyszer csak hangos suhogást hallott. Megérkezett a boszorkány. Mindjárt berakta a seprűt, éppen úgy, ahogyan a varangyos béke mondta, és bement a házba. Fáradt lehetett, mert egy kis idő múltával kihunyt a mécses fénye, és síri csönd lett.
A kislány előjött a fészerből a seprűvel. Felült rá és jól megkapaszkodott a nyelében, ahogyan a varangyos béka tanította neki. Halkan háromszor elmondta: „Seprű, repíts engem a csodakúthoz!”
Képzeljétek el, alighogy kimondta, a seprű felemelkedett. Még szerencse, hogy kapaszkodott, mert biz’ Isten lepottyant volna róla. Nem sokáig utazott és valójában semmit sem látott. Egykettőre megérkezett a csodakúthoz, amely egy nagy síkság közepén volt. Minden rendjén is lett volna, csak az volt a baj, hiányzott a vödör és kötél, amellyel a kislány vizet merített volna. Szegényke ott toporgott a csodakútnál, és törte a fejét, mitévő legyen? Semmi okosság nem jutott eszébe. Már majdnem sírva fakadt, amikor arra repült egy kismadár.
— Mi a baj, kislány? — kérdezte.
— Nem tudok vizet meríteni a kútból — válaszolta szomorúan.
— Ha adsz némi magot cserébe, akkor szólok testvéreimnek és segítünk megmeríteni a flaskádat vízzel.
— Honnan szerezek neked magot? — sírta el magát, de akkor eszébe jutott, még mielőtt elindultak volna gombát szedni, tett a zsebébe egy maréknyi napraforgó magot. Ha gombát nem találnak, akkor legalább legyen mit eszegetni unalmában.
Egy kis kotorászás után meg is találta, és a madárka elébe tette.
— Ez megfelel?
A kicsi madár szeme felcsillant, és vidáman csiripelte:
— Ennél finomabbat el sem tudok képzelni — mindjárt neki is állt elfogyasztásának.
Amikor végzett, se szó, se beszéd elrepült. Szegény kislány azt gondolta, hogy a madárka jól becsapta. Kicsalta tőle a napraforgó magot, és itt hagyta. Most, hogyan fog vizet meríteni a csodakútból? Leroskadt a földre és ott sírdogált.
Ki tudja, meddig itatta az egereket? Éppen azon gondolkodott, hogy dolga végezetül elmegy. Egyszer csak valaki megkopogtatta a kobakját.
— Megjöttünk. Add a flaskát, hogy telimerítsük vízzel!
A kislány felnézett, és örömére legalább egy tucat madár röpködött körötte.
— Már azt hittem becsaptál — szipogta átadva a flaskát.
Igaz, nem tudta elképzelni, hogy a madarak, miképpen tudnak vizet meríteni a kútból. Kíváncsian várta, mi fog történi.
A kicsi madarak egymás után alábuktak a kútba, és csőrükben felhoztak egy csepp vizet. Sokszor kellett belerepülni, mire tele lett a flaska, de végül mégis csak sikerült megtölteni. A kislány nem győzött hálálkodni.
— Nem kell hálálkodnod, hiszen te is segítettél rajtam — mondta mosolyogva a madárka.
A flaskát a leányka jól a derekához kötötte, és felült a seprűre.
— Seprű, repíts vissza engem a boszorkány házához! — ismételte el háromszor.
Amikor megérkezett, már hajnalodott. Sietnie kellett, mert ha a boszorkány felébred, akkor oda minden fáradozás. Szerencsére még időben érkezett. A varangyos békák már türelmetlenül várták. A seprűt ledobta a ház sarkához. Elfelejtette elégetni, ahogyan a varangyos béka tanácsolta neki.
— Hoztál vizet a csodakútból? — kérdezték türelmetlenül.
— Igen — válaszolta.
A vizet szétlocsolta a varangyos békákra, akik azonnal emberré váltak. Már csak egy csepp víz maradt a flaskában, amikor a boszorkány is felébredt. Iszonyatos harag öntötte el a szívét és egyenesen a kislányra rontott. Az kétségbeesésében az utolsó csepp vizet a boszorkányra loccsantotta.
Ugye el sem tudjátok képzelni, mi történt akkor? Amint a víz elérte a boszorkányt és végigfolyt az arcán egy szépséges, jó tündérré változott. Az emberek nem akartak hinni a szemüknek. Mindenki kővé váltan nézte ezt a nem mindennapi jelenséget. Végül a boszorkányból lett tündér szólalt meg először.
— Köszönöm, kislány, hogy megmentettél — mondta mosolyogva. — Réges-régen, amikor még én is kislány voltam, összevesztem húgommal. Azt kívántam neki, hogy változzon seprűvé. Sikerült a varázslat, s egy pillanat alatt kicsinyke húgom seprű lett. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra, azt hittem, hogy csak játék az egész. Amint a napok, hetek múltak úgy csúfult el az arcom, sőt az egész testem. Alig egy hónap alatt vén boszorka lett belőlem. Az emberek féltek tőlem, és aki csak tehette, elmenekült, amikor meglátott. A gyermekek megdobáltak és illetlen szavakat kiabáltak felém. Ide, ebbe a távoli erdőbe bujdokoltam el az emberek szeme elől. Annyira megutáltam mindenkit, hogyha véletlenül valaki a házam közelébe tévedt, bosszúból varangyos békává változtattam.
A jelenlevők a kislánnyal együtt megsajnálták a pityergő tündért, és igazából senki sem tudta, mitévők legyenek? Egyszer csak a ház sarka felől egy leányka kacagása verte fel a meghitt csöndet.
— Nővérkém! Nővérkém! Itt vagyok! Visszaváltoztam seprűből kislánnyá. Ugye már nem haragszol rám?
— Dehogy haragszom, édes kicsi húgom. Ígérem, soha többé nem foglak bántani. Gyere, menjünk haza szüleinkhez! Bizonyára már nagyon várnak bennünket — mondta a tündér és átölelte kicsi húgát.
A kislány és az emberek mosolyogva nézték, ahogy a két gyermek eltűnik a sűrű fák között.
Minden jó, ha vége jó — mondja a közmondás. A két kis tündér alighogy eltűnt az erdőben, hangos kiáltozás hallatszott. A szülei keresték az elveszett kislányt. Meg is lelték hamar, és most már igazán nagy volt az öröm.
A kicsike hazafelé elmesélte kalandját a boszorkányból lett tündérrel és a sok-sok varangyos békával, amit hittek is meg nem is a szülei, mert amikor rátaláltak, egyetlen ember sem volt rajtuk kívül az erdei kicsi háznál. De mégsem rótták meg füllentéséért. Ugyanis minden felnőtt ember tudja, lehet, hogy mégis igaz volt a történet. Ők is voltak gyermekek, és találkoztak tündérekkel és boszorkányokkal.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Apáti Kovács Béla
