Szenved a tücsök, a zeneszó szétrázta már a fejét. Hátradől, befogja füleit, mikor már az összes szemén, orrán, potrohon és a lábvédő szőrzeten is csak bömbölést érzékel, nekimegy egy sokágú, markáns törzsű fának. Ki akarja dönteni, de még ez sem sikerül neki.
A feje egyre jobban fáj. Már porhanyós, akár a terep, amiben sétálgat. Szabályos, égszínkék rozmár óriásfogaival harap rá, és hátrahemperedve, végre benyeli a negyvenhatmillió tücsökátmérőjű fát.
Miközben egy arra járó béka éppen vegetarianizmusra tér, tovább szenved. Nem eszi meg sem ő, sem őt.
Mivé lesz így? A föld is döng, és rezeg. Vagy talán kis bebodorított celebbé vált?
A nagy, tócsának látszó ég éj-kékjében, harmatos hajnalt repeszt kenyérvágó késével, s előmerészkedik a Nap.
Valamelyest kisebb lett a zaj, a tücsök kitömíti füleit. Kémlel. Az összes ciripelő szaktárs elhallgatott végre. Vajon hogy bírják saját lármájukat? Bár egész éjjel maga is zenélt, de ő már nem a régi…
Hátradől. Az utcába behajt egy úthenger, végre csend van, nyugszik meg, miután belepréselődik a talajba.
Legutóbbi módosítás: 2016.04.16. @ 10:55 :: Boér Péter Pál