Pók pufók sárga
ereiben léaranya,
lábain puffad a háj,
alant, hálója tanya.
Fércelt szálain a nap süt át.
Hátulról sújtott a légycsapó,
ő volt a vágyódása hát.
Fájt, megfordult a világ.
Mielőtt szét
nem esett az agya,
még látta, hogy lent
várja a ragya.
Porszemcsés, pókevő apó,
mily kicsinyesen pókfaló.
Türelem potrohot terem,
hallgass, mert elnyel a verem.
Még büszke is a csapóka,
zsákmánya lett a fal pókja.
Pedig felfalta a legyet,
Kiszívta belőle a kegyet.
De hát élni, élni kell,
egy szabály sem tántorít el.
Ütős csapókezei vannak
világtalanoknak, s vakoknak.
