Károly bá’ a kapu előtti kispadon üldögélt. Várta, hogy szóba elegyedhessék az úton elhaladó emberekkel, hallhasson valamit a világról. Pipáját feketére füstölte az idő. Csak úgy megszokásból pöfékelt. Magas, szikár termete meggörbült, csontos arcára nyolcvan év gyűrődött. Haja még szürkésfekete volt — büszke is volt rá —, s szemeiben is villogott valami a régi parázsból.
— Időváltozás lesz —, mormogta, s megsúrolta fájó térdét.
Magára maradt, Ágnis tavaly fél év alatt hagyta őt itt. — Hej, pedig jó asszony volt szegény! — sóhajtott nagyot. Alacsony, kis gömbölyű, mindig kacagó. Jutott neki jó is, rossz is. Nyolc gyermeket hozott a világra, hármat korán el is temettek. Mennyit sírdogált olyankor! Vigasztalta eleget, hogy ne ríjon, lesz másik! Takaros, szorgos asszony volt, a mán igaz. Csak ne lett volna olyan templomba járó! Minden vasárnap talpig feketébe ment fáradhatatlanul az Isten házába. Nem szólt ellene, tudta hiábavaló lenne, s aztán hadd imádkozzék, ki tudja…
Legkisebb fia, Lajos, itt lakott családjával a nagy házban. Csak a menyével, Rózsival nem egyezett a szó, néma háború dúlt köztük. Ravasz asszony az, iskolázott, nagyokosnak tartotta magát. No, hiszen! Ha annak idején járhatott volna iskolába, többet tudna ő nála! De dolgoznia kellett, földeket vettek, állatokat tartottak, nem volt megállása. Még öt éves se volt, s már őrözte a libákat. Aztán a saját családjának gürcölt. Kiházasította a fiait, a lányait illendően kistafírungozta. Nagygazda is lett mindegyikből. Csak Lajosnak nem épült külön ház, ráíratta ezt a nagyot, megfértek ők Ágnissal a kisebben.
S mégse tetszett! Rózsi, a menye állandóan bosszantotta. Meg kell hagyni, ügyesen csinálta. Nem szidta apósát senkinek, de úgy adta elő az eseményeket, hogy mindenki a szegény Rózsit sajnálta, a szenvedőt, s ő lett a gonosz, rossz-féle vénember!
Tehetett ő arról, hogy az unokái a kert végén lévő körte miatt kitapodtak néhány fejet a drága répából? Szólt nekik szépen, hogy kerüljenek az úton. Ám a gyermekek csak ott mászkáltak gyümölcsért. Így kivágta a fát körtéstől. No, ki lett a leghitványabb ember a faluban? Hát persze, hogy ő. Gondja volt erre Rózsinak. S a kicsi kutya, a Mackó, a gyermekek kedvence! Miért nem kötötték meg? Nem haladt a kapálással, állandóan a lába alatt volt, kergette is szép szóval, de nem használt annak se. Nem akarta bántani a kutyát, dehogy akarta! Egyszer feléje csapott a kapával, és elvágta a Mackó lábát! Lett is ebből ribillió! Ebcsont beforr, mondogatta, de hiába. A nagyokos menye futott vele a doktorhoz. Tudta, hogy ezzel ismét ellene hergeli a falut. Hiszen a fekete tyúk mindent kikapar, visszahallotta Gazsi bátyjától!
Szájára vette a nép, hogy ilyen meg olyan ember, nem sül ki a szeme! Kivágta a körtefát az unokái elől, s most még a kutyát is majd’ megölte! A fiát, ezt a mamlasz Lajost is úgy behálózta, mint a pók a legyet! Igaz, soha nem szólt az apja ellen. Őrlődött kettejük között.
Nem mondja, szerette az unokáit. Okosak voltak, szépecskék, vele is tisztelettudóan viselkedtek. Az a ravasz anyjuk jól értette a dolgát! Ha kérte őket valamire, megtették, de érezte, hogy nem rajongnak érte. Azok után, amiket az anyjuktól hallhattak róla, nem is csoda. Még jó, hogy a múltkor letakarta a tál szőlőt előlük! Akkor hozatta magának a városból. Vetessen nekik Rózsi, ha kell. Lehet, észrevették a gyermekek, mert furcsán pillantottak a kaszten felé, de nem szóltak semmit.
Míg Ágnis élt, a gyermekek minden este átmentek vacsoraidőben hozzájuk. Mert ők hideg aszalt szilvalevest ettek puliszkával, utána disznóhúst. A nagyanyjuk etette volna állandóan őket, de kifogott ő rajtuk! Ki bizony! Mielőtt megszólalhatott volna Ágnis, ő már kérdezte az unokákat, hogy ugye, ti nem esztek? Mit válaszolhattak volna egyebet a nemnél, kacagott magában. Igen ám, de ezt ismét megtudta a falu. S megint ő maradt alul!
No, hadd el, Rózsi, megkapod a magadét! Kiokoskodta, mit tegyen. Kellett egy kutya házőrzőnek, milyen ember az, akinek az sincs! Mackó, az nem ugatott, istállóban aludt egész éjjel. Hát vett ő egy jó kutyát. No, az aztán egész éjjel csaholt a ház előtt. S Rózsi — rossz alvó lévén — nem tudott aludni. Most megkapta a magáét, vigyorgott kajánul. És ő győzött, az öreg! Nem bírták a Rózsi idegei, ezért fia családostól elköltözött apósához a falu másik végére. Lajos, pedig naponta jöhetett haza ellátni az állatait. Ha ekkora mamlasz!
Igaz, egyedül maradt. Pitymallatkor már leste jön-e a fia, s miután Lajos befejezte a munka nagyját, ő is kiment segíteni. Ne mondja, hogy rossz ember az apja.
Csak ne lett volna egész nap akkora a csend! De a győzelmet nem adják ingyen.
Legutóbbi módosítás: 2016.04.19. @ 12:11 :: Kádár Sára Hajnalka