Arcod szépen metszett élét
néztem hajnalig,
az álom elkerült,
de megtalált a reggel,
mely most is korábban érkezett.
Mint mindig, amikor nálam jársz.
Moccanni sem merek,
éberen őrizve álmodat,
tébolyultan szuszakolnám
vissza a lepergett homokszemeket,
ám az idő konok,
nem enged.
Nem enged könyörgésnek,
sem szitoknak,
újgazdag módjára tékozol órákat, perceket.
A másodpercek agyamban dobolnak,
makacs düh tombol bennem,
de elnyomom késztetésemet.
hogy szétverjem e vacak világot
Jó volna hamubansült pogácsával teli,
rojtos tarisznyával vándorútra menni.
E földi létből csak téged vinnélek
kéz a kézben, át az Üveghegyen túlra,
hol már a madár sem jár,
az idő meg pláne.
Ott hatalma és lába nincs neki
és semmi más nem lenne ott,
csak csilingelő, hűs csermely,
trillázó kabócák,
zamatos gyümölcsöket
meg ízletes kolbászokat termő fák,
fügefalevelek a legújabb divat szerint
és forrón izzó szerelem.
Esetleg versek,
igen versek is.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: Márkus László
