A fák közzé, a napfényes ligetbe,
Gyermekkorod jusson eszedbe,
A dal, a játék, a vidám terefere.
Énekeljünk, kiabáljunk hangosan,
Hallja világ hogy mi is itt vagyunk
És mások is, nem csak mi magunk
Játszunk, mint akkor, felnőttet pajkosan.
„Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” — régi szokásuknak engedve, ma is felmentek a dombra. Pista, Laci, Karesz, Márton. Klári is kijött, de nem állt be a táncba, csak kívülről nézte. Énekeltek, s egymás vállát átfogva körtáncot lejtettetek. Előbb lassan, tempósan, majd egyre gyorsabban. Aztán a kör szétszakadt, s párosával, vagy egyedül járták. Márton kinyújtotta a karját Klári felé, de ő megrázta a fejét, s elfordulva kitörölt egy könnyet a szeméből.
Legelőször tizenéves kamaszkorukban jöttek fel a dombra. Egy iskolába jártak, együtt játszottak, együtt csavarogtak, s együtt fedezték fel a dombot. Felrohantak, körbeálltak, s énekelve táncoltak, míg a fáradtságtól le nem rogytak a földre. Megpihentek, s újra kezdték. Csak akkor hagyták abba, mikor feljöttek a csillagok. Akkor lefutottak, s mindenki hazament. Attól kezdve minden vasárnap délután megjelentek a dombon, ha az idő megengedte. Így ment ez az iskolai év végéig. Sokszor akadtak nézők is, akik megálltak, tapsoltak, dudorásztak velük együtt, aztán mosolyogva továbbmentek.
A négy fiú mellett két lány is együtt lógott velük: Klári és Zsuzsi.
Az érettségi vizsga utáni utolsó este, vasárnap sokáig maradtak. Már rég feljöttek a csillagok, de még nem jött, hogy hazamenjenek. A leányok sorra megtáncoltatták a fiúkat, s azok nem is bánták. Márton és Klári összekapaszkodva mozdulatlanul álltak a többiek gyűrűjében. Alig mozogtak a nóta dallamára, csak elvarázsolva ölelték egymást.
— Késő van! Menjünk haza! — kiáltotta egyikük, talán Pista.
Klári kibontakozott a fiú karjai közül, s megállt a kör közepén.
— Szép volt, fiúk, de ne legyen ennyivel vége!
— Hogy? … Mi? … Mit akarsz? — hallatszott innen-onnan.
— Csak azt, hogy jövőre is találkozzunk. Mondjuk, Pünkösd vasárnap, délután, itt ezen a helyen.
— Úgy legyen! — harsogták egyszerre.
Valóba így történt, a következő évben, Pünkösdkor ott voltak a dombon Zsuzsit kivéve, aki akkor már rég a tengeren túl volt. Kivándorolt egész családjával, s vőlegényével együtt. A létszámban azonban nem történt változás, mert Klári elhozta magával Vilmost, a jövendőbelijét, egy langaléta fiút, akivel a főiskolán találkozott. A társaság egyből befogadta a mindig mosolygó, jó beszédű fiút.
Klári nem törődött Mártonnal, még csak nem is kerülte. Nem kötötte össze őket semmiféle romantikus szál, nem alakult ki közöttük semmiféle intim kapcsolat. A későbbi években sem, kivéve talán egyetlen alkalmat.
Az iskolai évek után ki erre, ki arra hányódott, de végül újra összeverődtek a légimentőknél.
A csapat bevetésre készült. Márton, mint mentőtiszt a felszereléseket ellenőrizte, társai a két ápoló, Laci és Karesz a pihenőben várta a jelzést, mikor kell indulni. Klári éppen most végzett a szolgálatával, s szembe ment Mártonnal a folyosón. Mintegy vezényszóra átölelték egymást.
— Úgy érzem magam, mint akkor diákkoromban, érettségi előtt, mintha a csillagok között lebegnénk, tűz lobogna bennem…
— És én olvadok!
A csengő szava szakította félbe az emlékezést. Úgy szólt, hogy az ablakok is rezegtek bele.
— Riasztás! — kiáltott valaki kintről.
A két ápoló rohanva futott neki a kijáratnak, Márton is menet közben csatolta fel a sisakját és gombolta be a zubbonyát. Mire a géphez értek, a fülkében már ott ült Pista, a pilóta. Feldübörgött a motor, s a rotor szélsebesen kavarta a levegőt. Két óra múlva jöttek vissza. Klári még ott téblábolt a bázison, s látva a fáradtan beérkezőket kitöltötte a kávét.
— Te mit keresel még itt? — kérdezte Pista, a pilóta.
— Megvárom Vilmost, most jár le a szolgálata a légi irányításnál. És ti?
— Közúti baleset, öt sérült, három súlyos, de túlélik — summázta Márton két korty kávé közt.
Ezekre az eltelt évtizedekre emlékeztek most, ahogy egymás vállát átfogva lassú körtáncot jártak a dombon. Amikor megálltak körülvették Klárit, aki egyedül jött, Vilmos nélkül.
— Mi van Vilmossal? — kérdezték.
— Nagy beteg. Nem tudott jönni és nem is fog tudni sohasem.
Megkövülten álltak, alig tudtak szóhoz jutni.
— Javulást kívánunk neki! — nyögték ki végül.
— Üdvözletét küldi nektek, búcsú üdvözletét — folytatta Klári —, és kérdezi, hogyha ő már nem is tud ide feljönni, unokánk a barátaival feljöhetne-e?
— Hát, persze! Mindenkié a domb! És különben is örülnénk nekik!
Erre a szóra megelevenedett a bokrok alja, őt-hat tizenéves kamasz rohant oda hozzájuk „indián csatakiáltással”, körbeugrálták a csapatot, s közben rázendítettek a kis dalra:
— „Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének”…
— Mi akár mehetnénk is, megjött az utánpótlás! — jegezte meg Márton.
Lassan ereszkedtek le a domboldalon, s ahogy visszanézek a gyerekekre, csillagfény tükröződött a szemükben.
Legutóbbi módosítás: 2016.05.07. @ 10:18 :: dr Bige Szabolcs-