Folydogált az életem Vicuska barátjaként. Már majdnem nyolc hónapos voltam, Mami és Apa dolgoztak, Vicuska iskolába járt. Én egyre többet maradtam egyedül, ezt nagyon nem szerettem, de megszoktam. Mi mindent kell egy kutyának megszokni! Nem szenvedtem semmiben hiányt, volt egy takaros kis házam az udvaron, mindig kaptam friss vizet és finom ételt. Portán belül oda mentem, ahová akartam, de a magány az nagyon rossz ám! Amíg szép az idő, nem is olyan rossz. A napok egyre rövidültek, és egyre hűvösebbek lettek. Egy idő után alig láttam világosságot, ellopták a felhők a fényt, a jó meleg napsütést, amiből nyáron olyan sok volt, hogy a nyelvem egész nap lógott, és cudarul lihegtem, hogy lehűtsem magam. Mostanában azt vettem észre, hogy a bundám alaposan megvastagodott, sörényem nőtt, szép hosszú szőr a combomra is, és mégszebb, zászlós lett a farkam. Kezdtem fess legényformát ölteni. Már több mint három kiló voltam, amikor a Mami megmért. Úgy éreztem, alaposan elhájasodtam, de amikor rájöttem, hogy amíg valaki nem ér haza, addig az udvari házamban kell meghúznom magam, már nem bántam azt a pár deka súlyfelesleget. Nem fáztam, mert jól kibélelték a lakásom, csodás bundám is védett, de, nem értettem miért kell kint laknom, amíg nem tartózkodnak idehaza. Azután Vica azt mondta.
— Mivel fiú kutya vagy, addig kint leszel, amíg nem érünk haza, mert mindenütt jelelsz.
— Na de… Még szép! Hát persze, hogy jelelek, hiszen ez az én területem. Senki ne várja el tőlem, hogy a területem határát ne jelöljem ki. Nem hagyhatom, hogy csak úgy ebek harmincadjára gazdátlanul legyen. Még véletlenül a harmadik szomszédból áttéved az a berni pofa és elfoglalja a területemet. Ezt mégsem hagyhatom. Nem lennék a csinpincs dinasztia szépreményű tagja, ha nem látnám el a feladatomat. Nekem kérem ez kutya kötelességem. Én elég apró eb vagyok és a múltkor a kerítést kívülről lejelelte egy nagy kutya, hát képzeljétek, nekem két mellső lábamra kellett állnom, hogy felülírjam a pimaszságát. Állandóan ellenőriznem kell, nem sértették e meg a területem határát. Amikor rajtam kívül senki nem tartózkodik idehaza, akkor is van dolgom bőven. Na, meg még a macskák, azokkal is alaposan meggyűlik a bajom. Megérik a pénzüket. Nem vagyok oda értük, de mit tegyek. Én még elviselném őket, ha nem lennének olyan pofátlanul pimaszak. Tudják, hogy egyedül vagyok, és unatkozom, akkor felmennek a kerítés tetejére, csak ott fekszenek, és pimaszul méregetnek. Semmit nem csinálnak, csak kitartóan bámulnak. Egy ideig tűröm, de azután nálam elszakad a cérna és megpróbálom elzavarni az egész bandát. A fránya macskája meg nem húz el onnét, csak pimaszul hempereg, vagy éppen nyújtózkodik, órákig csak a bundáját rendezgeti, és állandóan mosdik. Csak azt nem mondja, hogy „Na, mi van kölyök? Mi a pálya? Gyere fel, ha tudsz, megtépem a képedet.”
Ezen én nagyon berágok és megugatom, de nem szokott értelme lenni. Ezek mindent elengednek a fülük mellett. Egyszer hittem egy Törpe nevű, hatalmas, cirmos hosszúszőrű, átkozott példánynak, hagytam, hogy hozzám érjen. Véresre karmolta finom, bársonyos pofikámat. Azóta szeretném szétszedni, apró darabokra. Mivel nem érek fel hozzá, hát én kiabálok vele. Bizony, ilyenkor eléggé hangos vagyok. Azt mondják… hisztis! Szerintetek ez hiszti? Szerintem igen is jogos, de a szabályokat nem én hozom. Kár!
Ha Vicuska ér hamarább haza, akkor mondja.
— Ne hergeld magad Szilveszter, nem érdemes. Azért csinálják, hogy bosszantsanak. Ne foglalkozz velük.
Ha Apu érkezik, akkor gyorsan befogom a számat, mert még mindig nem feledtem el a dobozt. Vicuskával értek leginkább egyet. Már kezdek közömbös lenni irántuk, de hát ezt nehéz kibírni. Pedig Mami is és Vicuska is szokott jutalmat adni, ha nem foglalkozom a randa macskákkal, de nehéz ennyi macskát nem észrevenni! Remélem előbb-utóbb mégiscsak sikerül! Akkor keresztülnézek rajtuk, mint az üvegen! Én igyekszem, de nagyon nehéz.
Egyik reggel nagy, „hű de szép!”, meg „anyu nézd!” hangos felkiáltásokra ébredtem. Valami ismeretlen szagot szimatoltam a levegőben. Gyorsan kisurrantam az Anyu lába mellett, hát kint az udvar teljesen megváltozott. Csupa puha fehérség borított be mindent. Gyorsan kiszaladtam és nagyon meglepődtem, mert még ilyen hideg valamit én soha nem éreztem. Nem látszott sem a járda, sem a kert, minden olyan volt mintha azzal a fehér micsodával lenne letakarva. Nem tudtam, ki tehette oda. Nagyon hasonlított a fagyira, de a fagyi az édes, ez a fehér micsoda pedig csak hideg és íztelen. Azt már láttam, hogy fentről szórják lassan le. Egy-egy pamacs még az orromra is ráült és milyen hideg volt! Nahát! Ha nagyobbat láttam, akkor izgalmamban elkezdtem ugatni.
Vicuska is kint volt az udvaron és a fehér hideg habot összegyúrta és megdobott vele, nem durván, hanem játékosan. Azt kiáltotta, „hó, hó!” Én nem tudtam összegyúrni azt a fehérséget, de Vicának háttal állva elkezdtem a két mellső lábammal feléje kaparni. Az elgondolásom sikerült, mert nagyon havasak lettünk és közben elöntött bennünket valami ősi öröm: Apu és Mami a verandán vidáman nevetve nézték, hogy alig látszunk ki a hóból, mert bedobáltuk egymást. Sikongatással és csaholással múlt az idő jó félóráig. Azután bementünk. Mindenki átöltözött. Engem a Mami dörzsölt szárazra, olyan jól esett. Vicuska pedig jó forró fürdő után bújt száraz ruhába. Neki hajszárítóval szárította meg Mami a haját. Egyszer nekem is akarta, de én ki nem állhatom a masina hangját, de a törülközőt, azt nagyon szeretem. Meg még a fésülést is szeretem. Csuda jó dolog hancúrozni abban a puha fehér hóban. Jó móka volt életem első havas napja.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:14 :: Győri Irén
