Verő László: Talán
Talán marad utánam egy fa,
Talán marad egy ház,
Talán nevem is megmarad,
Talán egy gondolatom élhet tovább,
Talán jószívvel gondol valaki rám.
Talán ha elmegyek,
Egy könnycsepp is születik,
Talán…
Héttorony – Beköszöntő
Hagyj föl minden reménnyel, ki ide belépsz – és azt gondolod, hogy e helyen minden megkötés nélküli fórumra lelsz, amit bepiszkíthatsz. Terveink szerint ide, a Héttoronyba azok nyernek bebocsátást, akik szeretnek – és tudnak – jókat írni, olvasni és véleményükkel hozzájárulnak a legjobb hagyományokat fölelevenítő irodalmi kávéház hangulatához.
A net – sokak meggyőződése szerint – a ˝mindent lehet˝ platformja. Ez részben igaz, olyan helyeken, melyeket az üzemeltető e célra hozott létre. A Héttorony részben szabadabb – hisz aki kultúrált környezetre vágyik, szabadnak érezheti itt magát – részben pedig kész diktatúra leend – mivel a neten tenyésző kártevők, az első ide nem illő próbálkozásuk után, kiűzetnek azonnal, indoklás nélkül, és véglegesen. Magyarán, képzeld el kedves klubtagunk, hogy egy szerkesztőség által megszűrt, européer társaságban múlathatod a drága idődet, mindennemű atrocitás nélkül.
Az írásokat Neked köszönhetjük. Aki pedig csak olvasgatni tér be hozzánk, nyugodtan teheti, mivel kínosan vigyázunk arra, hogy csak a szó jó értelmében vett minőségi dilettánsok (műkedvelők), és – reményeink szerint profi szerzők alkotásai jelenjenek meg. A szerkesztés komolyan veendő, hisz magam 1986 óta ezzel foglalkozom.
Dőlj hátra a székeden, várjuk írásaidat, hozzászólásaidat, és ha jól érzed magad, vidd hírét az oldalnak. Szeretettel várunk minden jószándékú írót és olvasót!
Verő László
lektor
Ps: Írást publikálni csak saját néven tudsz, ezért úgy regisztrálj – hisz amit alkotsz, azt vállalod – ez természetes ugye?
KLUBHÁLÓ, 2007. május 29.
Bodor Pál írása:
Későn olvasom a hírt: Verő László meghalt. Ötvenhárom évesen. Fogalmam sincs, mibe halt bele, de lehetett ezer oka. Ilyenkor, aki hajlamos a bűntudatra, elborul. S ha mindannyian mindenkiért felelősséget érzünk, sokan tarthatnánk önvizsgálatot.
Verőt kedveltem. Furcsa összhang volt szüntelen lelkesedni tudása és baljós nekikeseredései között. Úgy állt egy-egy ügy, ember mellé, ahogy elvárta, sóvárogta, hogy mellé álljunk. Megjátszotta a realista pragmatikust, holott álmodozó volt. Eredetileg az Offset Nyomda gépmestere, de örökké új szerepet fundált ki magának.
Erdélyi légi gyökerei elegendőek voltak a Héttorony Könyvkiadó megteremtéséhez, a Király utca 50. alatti, „Budapest Székesfőváros Könyvesháza és Irodalmi Kávéháza” alapításához (a Népszabadság Vélemény oldalán a napokban olvashattak erről Ráday Mihály tollából érdekes, fájdalmas összefoglalót), Szabó Zoltán Szellemi honvédelem című, a hajdani Magyar Nemzetben közölt sorozatából a Héttorony adott ki fokos kötetet, elsőként ő hívott létre s osztott Szabó Zoltán-díjat (magam is megkaptam), az első volt, aki az Európai Újságírók Szövetsége magyar tagozatának ingyen székhelyet ajánlott fel, Murányi Gábor Volt egyszer egy Magyar Nemzet című, példa értékű könyvét ugyanő adta ki, a MÚOSZ könyvkiadói részlegének egykori vezetőjeként Bossányi Katalin önkéntes halálát követően írásaiból jelentős könyvet jelentetett meg, egy éve Héttorony honlapot alapított, olykor Lektor aláírással blogokat közölt, hanglemezt adott ki, riporterkedett a Duna TV-nél, publikált a Népszabadságban, fenntartott kéthavonta felolvasó irodalmi estet az Erzsébet téri gödörben – és (ahogy egy jó barátja fogalmaz): ragyogó ötletei voltak, s szinte mind porrá lett, mindig csak ő fizetett rá.
Félve érdeklődtem: mi volt a halál oka. Tehát féltem. Ha öngyilkos lett, én is ludas vagyok: elhanyagoltam – márpedig a lelkes önzetleneket bűn elhanyagolni. De nem lett öngyilkos. Vírusos tüdőgyulladás után, minden jel szerint álmában szívelégtelenség vitte el. Béke poraira. Ötleteinek poraira is?
Forrás: klubhalo.hu
Volt egyszer egy Héttorony…
Verő László halálára
„Amikor egy könyv megjelenik, általában nagy örömmel és elégedettséggel nézünk egymásra, szaglászgatjuk és ízelgetjük. Amikor az első nyomdai példány ebből a kötetből a kezünkbe került, egymásra néztünk Gáborral, elég szomorúan, és szinte egyszerre mondtuk: kár, hogy ennek a könyvnek meg kellett jelennie.”
Az utóbbi néhány napban, mióta tudom, hogy Verő Laci 53 évesen és váratlanul meghalt, sokadszor hallgatom vissza a másfél évtizeddel ezelőtti magnetofonfelvételt. 1992. április 10-én, az Írók boltjában vezette be az idézett szavakkal életem legfájdalmasabb könyvét, a Volt egyszer egy Magyar Nemzet? című sajtótörténeti krónikámat.
Ekkor már két-három éve ismertük egymást, szerzője voltam, kiadóm volt, a rendszerváltás mámoros időszakában ez a kapcsolat is mást jelentett, mint korábban. A kiadó, a Verő által alapított Héttorony nem képviselt mást csak a kiadót. Nem volt az állami akarat megtestesítője, a kiadó vezetője nem töltötte be – az elviekben nem létező – cenzor szerepét. A kiadó felfedezni, kiadni akart, gondolatokat közvetíteni – és a piacon szolid üzleti sikert aratni. A szerző pedig, végre, nem a közlés útjában álló leküzdendő akadálynak, hanem szakmai segítőtársnak tekintette kiadóját. Olyan valakinek, aki járatos az új módiban, akinek vannak nyomdai kapcsolatai, aki határidőket és ígéreteket tart, aki olyan lektorokat alkalmaz, akiknek fontos a tényszerűség, a szabatos mondat, akivel konzultálni lehet, aki valódi hibákra és nem gondolatokra vadászik, aki… aki…
…aki: Réz Pál, a Héttorony keresztapja, az indulás éveiben „Verő úr” legfontosabb támasza, tanácsadója, lektora.
Leveszem a polcról a kiadó első könyveit. Többségüket 1990 februárjában kaptam tiszteletpéldányként Verő úrtól. (Akkor még magázódtunk, a fene tudja, hogy abban a tegeződős világban mi, egy évben születettek, miért tettük ezt, mint ahogy azt sem tudom, hogy hány hónap után váltottunk.) A tp-k egy nagyszabásúnak szánt, de a New York kávéházba alig néhány sajtómunkást vonzó sajtótájékoztatón kerültek birtokomba. A Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van című hatszerzős (Jávor István, Kardos Sándor, Kenedi János, Kováts Albert, Pető Iván és Vági Gábor jegyezte) dokumentumkötet ugyanúgy féltett és szeretett kincse könyvtáramnak, mint Kántor László erdélyi fotóskötete vagy az első „hivatalos” – vagyis engedély nélkül „engedélyezett” – Jászi Oszkár-mű, A kommunizmus kilátástalansága.
A sajtó érdektelensége miatt Verő urat alig lehetett megvigasztalni, annak ellenére, hogy ő azt előre megmondta, ahogy a nagy állami kereskedő cégek sem engedték a piacon „megméretni” a Héttorony műveket – merthogy nem vették át terjesztésre őket – a sajtót sem érdeklik majd a művek. Ez utóbbiban azonban tévedett, mert ha a sajtótájékoztatóra megrendelt szendvicsek a nyakán maradtak is, a Héttorony-köteteknek híre, majd olvasói és hívei támadtak. Különösen azután, hogy útjára indult legnagyobb szabású vállalkozása, a Szabó Zoltán-i életmű-sorozat. (Másutt és máskor elmondandó, hogy a Hazugság nélkül című, három vaskos kötetnek miért nem, illetve milyen késéssel és miért másutt lett csak folytatása.)
Nem életút összegzést írok, nem is szabályos nekrológot (már ha nekrológból létezik egyáltalán „szabályos”), elfogult vagyok, szomorú és pofáncsapott. Eszemben sincs mérlegelni Laci örök naivitását, a nagyszerű felívelés(ek) utáni zuhanásokat, a muszájherkulesi gyürkőzéseket és ügyeskedéseket, bántásait és sértődéseit könyvesháziként, sajtóháziként, politikusként, tv-riporterként, magánzóként. Nekem, mint írtam, Ő a kiadóm. Az első kiadóm. Aki a sajtószabadbeszéd héttornyos hírnöke, a munkatársait, szerzőit baráti kompániába szervező, az újra és újra felcsattanó, a felhevülten fogalmazó örök veszekedőpartner, a házi pálinkák és az orosz ételek ínyence, az elvesztett barátra, a parlamenti képviselőségbe és a komolyan vett újságírásba belerokkant Bossányi Katalinra, a kevesek egyikeként mindvégig figyelő, Kati öngyilkossága után emlékkönyvvel és róla elnevezett díjjal emlékeztető valaki…
…volt. Kell hozzá tennem néhány napja.
Sajog és felfoghatatlan ez a múlt idő.
Több mint egy éve nem találkoztunk.
Nem beszéltünk arról, hogy…
Nem tisztáztuk azt, hogy…
Nem adtam oda azt, amit…
Nem reagált arra, amiért…
S nem látta soha ezt az ezredforduló tavaszán nálunk készült fényképet, ami, úgy tűnik, éppen azidőtájt került a kezembe, amikor Lacinak megállt a szíve.
Murányi Gábor
Forrás:konyv7.hu
Verő László: Holnap…
Valaminek lennie kell azután,
hisz nyomtalan menni el innen
oly lehetetlen, oly suta lenne.
Mindaz a végtelen bánat és
kín idelenn – csöpp örömök,
pillanatok – megmarad tán
az a pár suta írás, néha
mosoly a kihűlt szemeken.
Hallod e hangom, mi egyre
csak tompul, lesz e az
ajkamon szó, ami fontos?
Hol van a kezdet, és merre a
cél, lesz e még holnap, vagy
itt e a vég…
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
