Kádár Sára Hajnalka : Kalandozások (részlet)

Csak a kert figyelte őt fenyegetően. Kis szíve hevesen dobogott, bukdácsolva indult a feketén bámuló csűr felé. Ott van a kijárat, emlékezett…

 

 

Két kézzel szedte a zamatos ribiszkét, hol az egyik, hol a másik kezéből tömte magába mohón az édeskés gyümölcsöt. Nem látott át a sűrű bokrok fölött, de ki-kilesett az ágak közt megvillanó résen az apjára, aki nem messze tőle kaszált. Szikrázott a nap, a gerlék búgása, a méhek zümmögése, s a ribiszkeevés elbódította. A meleg egyre súlyosabbá vált, le-lecsukódó szemmel ült hát le kissé az árnyat adó bokrok közé.

Fülsiketítő égzengésre riadt fel. Eltűntek az aranysugarak, szürkésfeketén gomolygott a magas, a bokrok vadul hajladoztak. Nem látta az iménti világító rést, nem láthatta apát sem.

Ösztönösen kereste a kivezető ösvényt, ágak csapódtak arcába, belecsimpaszkodtak a hajába, megszaggatták ruháját, mire kijutott a bokrok fogságából.

— Apa… apa… apa! — kiáltozott, de hiába.

Nem volt ott senki. Csak a kert figyelte őt fenyegetően. Kis szíve hevesen dobogott, bukdácsolva indult a feketén bámuló csűr felé. Ott van a kijárat — emlékezett. A pityókaföldön még könnyen haladt, de a kövér répahalmokba többször is belebotlott. Patakokban folyt a félelem könnye végig az arcán, összekeveredve a rászáradt ribizli levével. A szilvafák rémítően nyúlkáltak feléje hosszú, görbe ujjaikkal, szárnyukat csattogtató madarak keringtek, vijjogtak fölötte, az ég dübörgött, s a villámok ijesztően cikáztak. Mindenhonnan fenyegető szemek figyelték, de ő rohant, rohant a kapu felé, ahogy csak bírták a lábai.

Végre, a kapu! De az nem nyílt ki! Húzta, nyomta, rángatta, mindhiába. Zárva volt. Csak sírt, a földre kuporodva zokogott megsemmisülten.

— Itt vagy, szentem! — hallotta az édes hangot.

Apa állt előtte, örömmel kapta ölébe, csitítgatta, csókolgatta a szepegő, remegő kicsit, kézfejével törölgetve maszatos arcocskáját, ő pedig szorította a kedves nyakat, s a megkönnyebbülés könnyei jajzuhatagként ömlöttek szeméből, lelkéből.

— Mama, gyerekek, gyertek ide, megtaláltam Picurt! — kiáltotta apa boldog nevetéssel.

Egyszeriben körötte termett a család, egyik kézből a másikba adták áradó örömmel.

— Mi van az arcával, tán megsebesült? — ijedezett anya.

— Dehogy, ribiszkés — törölte le apa, s Gyurika meg is nyalíntotta kistestvére arcát, hogy megbizonyosodjon róla.

— Édes, ribiszkés biza — állapította meg szakértelemmel.

Az ég leszakadni készült, hát besiettek a házba. A szomszédok egymásnak adták a kilincset, láttára nagy volt az öröm. Minden épkézláb ember őt kereste, a közeli folyóhoz, patakhoz, templomtoronyhoz szaladtak érte izgulva.

— Hogy kerülhetett a kertbe? — kérdezgették.

— Apa után mentem — mondta már megnyugodva.

— Ebéd után valóban kaszáltam egy kosárnyi friss füvet a nyulaknak, de nem láttam őt, s miután végeztem, szokás szerint, bereteszeltem a csűrkaput — mondta apa megvilágosodva.

Mindenki körülötte forgolódott, testvére még féltett falovacskáját is odaadta neki, Anna néni meg térült-fordult, finom palacsintát hozott.

 

Legutóbbi módosítás: 2016.05.26. @ 11:15 :: Kádár Sára Hajnalka
Szerző Kádár Sára Hajnalka 59 Írás
Kádár Sára Hajnalka vagyok, Erdélyben Sepsiszentgyörgyön élek. Írásaim – többnyire kis próza- egy része emlékezés a felnevelő székely falu jellegzetes alakjaira, szokásaira, a szocialista rendszer keserű, embert próbáló világára, de jelen van bennük a ma emberének gondja, öröme is. Egyszóval középpontban az ember áll. Mesét és verseket is írok. Nyomtatott és internetes antológiákban, folyóiratokban jelentek meg, valamint két saját kötetben is, címe: Visszapillantó 2014 ,és Az élet felém 2015 . szeretettel üdvözlök mindenkit.