Egy durranás, villanás az égen,
olyan közel, hogy kezemmel elérem.
Körös-körül feszült félelem csorog
míg csattognak a tüzes ostorok.
Vihar vezényel, csavarja a fákat,
karmestere a környező világnak.
Hajlítgatja, csavargatja őket,
derékba töri az ellenszegülőket.
Fekete felhők zokogva mossák
vágtázó villámok lángoló rongyát,
rettegő emberek ablakból lesik
udvarukon a víz hogy emelkedik.
Nem háborognak, csak mélyen, legbelül,
marad a tető, vagy mindjárt elrepül?
Nem kutatják, ki itt a hibás,
ajkukon elhal a káromkodás.
Folyó hömpölyög, növekszik az ár,
mindent visz, mit útjában talál.
Kint senki nincs, csak felborult kukák,
halálfélelemtől vonyító kutyák.
Így telt a nappal, így az éjszaka,
aztán a vihar elindult haza.
Kisírt szemekkel ébredt a reggel,
és sok riadt, elcsigázott ember,
keserűen nézi a szörnyű pusztítást.
De az életnek menni kell tovább.
Most nyugodt, békésen figyel az ég,
de ki tudja, később mi jöhet még…
Legutóbbi módosítás: 2016.05.30. @ 11:49 :: P. Tóth Irén
