Vidáman indítja útnak pihéit a
– nehogy design maradjon a dér –
nyár, az autók, emberek, házak között;
töltsék fel élettel sarkait.
Szóljon minden “Végre”
vidám-őrült intonációval,
hallja mindenki, aki, mint én,
álmatlanságban önsajnál:
„bújsz komfortos falak közt s pazarlod
mozdulatod, bár mozdulni teremtődött”…
Én ostoba.
A fogas, a konyha, a szoba, de még a plafon se
évszaktól
– hazudom engem nem zavar.
„Olcsó szegény de tiszta”.
Közben átkozom, mint egy
csókot, már az elején végét várva –
ósdi, és dehogy értéktelen a világ,
és ruhái a tarka, vagy a szakadt.
Sorsa van, mint nekem a remény,
hogy Isten lát(hat)om eltűnni s visszatérni
a déli harangszóban… újra és újra.
Legutóbbi módosítás: 2016.05.24. @ 19:11 :: Pilla S.M