Kakunka elunta magát egyedül a sötétben, hát nekimoccant a világnak. Mamája felébredt a rugdalózására, fájdalom félét is érzett, aztán megnyugodott, hiszen még sok idő van a szülésig. Nem úgy Kakunka, izgett-mozgott, egy percig se akart tovább maradni. Kapálózott, forgolódott, s úgy érezte, a meleg pocak se bánná már, ha ő elhagyná. Nyomult hát arra, amerre lehetett.
Jaj, ne, ne, üvöltött volna torkaszakadtából, amikor a megszokott homályból a fényre bukott. Fázott, fájt mindene, az ütögetés, paskolás kegyetlen volt, s üvöltése gyenge kis hangként bugyborékolt fel a torkából a rácsorgó, langyos víztől.
— De pici, alig lehet több másfél kilónál — hallotta. — Semmi baj, helyre kis legény ő, fejlettek a szervei.
Meleg kuckóba került, idegen szagok, érintések vették körül. Jaj, hol van a drága illat, a megszokott dobogás, amit eddig érzett!
Érintések, hangok ébresztették, mi van, hagyjatok, sikoltotta volna, de hirtelen lecsúszott valami a torkán, s üres pocakja megnyugodott. Jól eső érzés töltötte el, bár majd megfulladt a szondától, amin át táplálták. Lassan megszokta, s már várta is, ha fájón korgott a hasa. Aztán ismerős illatot érzett, régi lakóhelyének drága aromáját, s a bizonytalanul remegő karok megnyugvással töltötték el. Csak a szájába tett puha valamit köpte ki, hiába szólt hozzá a csitító, gügyögő kedves hang, hiába érezte az édes ízt, bömbölt, és teljes erejéből tiltakozott ellene. Így a megszokott módon telt meg újból a pocakja, és elszunnyadt. Aludt, evett, aludt, evett, jól érezte magát. Amikor ismét a nyugtató illatot, s a szájába csordogáló langyos tejet érezte anyja karjaiban, még idegenkedett, de lassan megszokta, és élvezettel nyelte a tejecskét. Egyre gyakrabban került a kedves illat közelébe, a mamához, ahogyan hallotta, s egyre nehezebben vált el tőle, ordítva követelte őt.
Új helyre került, fölötte kis figurák forogtak, csilingeltek körbe-körbe. Érdeklődve nézte őket, ám legjobban mégis a mama ölében szerette, no, meg a papáéban. Kezdetben félt tőle, de mókás volt, s ő boldogan sikongott, ha a magasba dobálta! Jó volt otthon, repesett az örömtől, ha a mama gügyögött, meg a karjaiba vette. Mindent megmutatott neki, a sarokban nyújtózó valamiről megtudta, hogy az a virág. Vi-rág, vi-rág formálta a mama, ő boldogan utánozta, gg-gg, majd a nagy fehérséghez vitte, ablak, mondta neki, ablak, ab-lak, ő meg utána bla,- bl. Ha ismeretlenek nézegették megszeppenve hallgatott, a szemét is becsukta eleinte. Annyi új dolog vette körül, hogy néha megrémült, de mama, papa csicsijgatása megnyugtatta.
Lassan hozzászokott a világhoz. Hű, mekkora volt az ijedelme, amikor hátáról a hasára fordult, hát még, amikor meg felült! Mama, papa végtelenül örült, nagy, puha párnákkal körbevették, s ő kacagott-kacagott, csak úgy gurgulázott a nevetése.
A szoba sarkában állt Vijág komoran, nagy levelei fenyegetően néztek Kakunkára. Nem szólt soha, csak állt ott egyedül. Nem tud beszélni, pedig még a papánál is nagyobb! Épp ezért volt rá annyira kíváncsi. Elindult feléje, de messzire volt tőle, így gyakran lehuppant a földre. No, meg az útjába kerülő játékok is elfeledtették egy ideig Virágot. Mindent megkóstolt, megrágogatott, sőt be is tuszkolta volna őket a szájába, ha befértek volna. Legfinomabb a nagy barna majmo volt, aki a sok harapástól már teljesen megpuhult. Ám a nagy Vijág nem hagyta nyugodni, mert nem szólt hozzá, csak hallgatott. Oda kell érnie valahogy, hadd beszéljék meg a dolgot, miért nem felel neki, őrlődött Kakunka. Csúszva, mászva, lépegetve jutott el Vijághoz.
Belekapaszkodott a nagy ládába, és elérte az alsó leveleket. Nézte, nézte egy ideig, aztán megérintette. De a virág meg se nyikkant. Kakunka felbátorodva rángatta a nagy levelet, de csak a földre huppant. Ha nem akar barátkozni, hát ő se, gondolta sértődötten, és a könyvespolchoz mászott. Elvett egy ott heverésző könyvet, épp úgy fogta, mint a papa, de a lapok összegyűrődtek a keze alatt. Ezen aztán megsértődött, és apró darabokat tépdesett ki belőle. Meg is kóstolta, nem ízlett, hát kiköpködte. Tetszett is neki, milyen szép fehér csomócskák lettek belőle a szőnyegen, büszke volt magára, a játék is érdekelte, hát egyre nőtt a megrágott kupac. Amikor a mama belépett a szobába, összecsapta a tenyerét a csodálkozástól. Felkapta őt a földről, belekotorászott a szájába, pedig anélkül is kiköpte volna a megrágcsált papírt, betette őt a kiságyba, és az ujjával integetett neki. Ez bizony nem az öröm jele volt, ez mást jelentett. Csendben üldögélt hát, és bámulta a mamát, aki minden szép csomócskát összesöpört. Nem baj, gondolta Kakunka, majd máskor…
Amikor elővette mama Kakakunka ruháit, ő repesett az örömtől. Hurrá, mennek sétálni a világba! Elsőként Vau-vau szaladt hozzájuk, meg is nyalintotta a kezét barátságosan, aztán Makka is elősomfordált, fölötte Mabár szállt, meg Pepüme zúgott.
— Az ott madár, látod, ott fennebb meg a repülő. — És ő mindannyiszor megjegyezte: mabár, pepüme. Egyik hosszú séta után látta meg a zakatoló, füttyögő Bomakát! Meg is ijedt tőle, jaj, úgy sziszegett, de a mama megnyugtatta.
— Ne félj, kicsim, ez a vonat, látod, nem bánt. — És a Bomaka vidáman sikkantott neki, így Kakunka a szívébe fogadta.
— Bomaka — nyújtotta feléje a kezét.
— Igen, vonat — ismételte meg anya.
(folytatása következik)
Legutóbbi módosítás: 2016.06.15. @ 11:10 :: Kádár Sára Hajnalka