M. Laurens
A SORS KEREKEI
Székely anyai nagyapám emlékére
A nap korongja odafenn, jócskán elhagyta már a delet,
Lefelé baktat már a Szent Hargitán: éppen az út felett.
Csendben ülünk szótlanul, én és a nagyapám, a szekéren.
Alattunk négy roskatag vén kerék, forog: forog serényen.
Fogyasztják az utat, mindegyik a rá kirótt dolgát végzi,
Az ember is csupán csak kerék: olykor maga is úgy érzi.
Mi is cipeljük terhünket a sors sarával bélelt útra,
Elgyötört görcs-küllőinken nyekeregve: újra meg újra.
Társaink, kik e teher alatt nyögve mind velünk haladnak,
Nekik is e szekér lesz a végzetük: mibe belehalnak.
A sors-szekér létének célja, csupán az úton lét maga.
A rajtalévő teher, a túlvilág végső kárhozata…
És forog minden kerék, tengelyéhez kötve körbe-körbe,
Nagyokat döccenve olykor: emlékek ásta sorsgödörbe.
S ha a fájdalmak kátyújába törve, mégis belehalna,
Új kerék áll majd a helyére: ugyan azt az utat falva.
Forog majd szintúgy, kenését siratva, teher alatt nyögve,
Így halad tovább a Szent Hargitán nagyapám: mindörökre
2012 – 2016.
(mellékelt kép: Potrik Sándor festménye)
Legutóbbi módosítás: 2016.06.28. @ 18:18 :: M. Laurens