Ahmed álmai különösek voltak azon az őszön, messze szálltak, utazott az időben, elképzelte a múltat:
Figyelte az álombeli hangokat, mecsetekből szálltnak fel az égig. Alkalmanként gyerekzsivaj is hallatszott onnan, tanítás idején. Aztán meg másfélék, csoszogó lépések. Ilyenkor ételt osztottak az arra rászorulóknak.
Voltak még a lakosok közül, akik emlékeztek a keresztények templomaira, iskoláikra.
Arra a régebbi világra. Az épületek néhol rommá lettek, nincs meg a sok kis templom, csak minaretek hegye szúródik az ég felé.
— Hol imádkoznak most Jézushoz, az Isten fiához? — jutott eszébe, maga sem tudta miért pont Jézus, a keresztény hit… Talán, mert nemrég olvasott róla, még mielőtt Alival… erre gondolni sem akart.
— Milyen régen történhetett mindez — csodálkozott.
Talán 1500 körül járhat az álom.
Mindig érdekelte a történelem, és még annyi más titok is, de most hogy itt van — valami álombeli varázslattal —, közepébe csöppent egy régi kornak. Egyelőre olyan, mintha külső szemlélő lenne.
Megborzong álmában. Látja, hogy a Magasságos Hadúr uralja az életet.
Élvezi hatalmát. Letekint egy népre, gyönyörködik művében, véres kezét felhőkbe törli.
— Akárcsak nemrég — gondolja, és előjönnek a párizsi képek, de úgy tűnik az igaz sem volt. Most ez az igazi, s neki itt kell lennie valahol… figyeli az életet, ott messze, időben… térben.
Odalenn a város hosszan elnyúló alföldi település a Duna és Tisza folyók között.
Lakosai becsületes, kevés szavú emberek. Sok a munka tavasztól őszig, így nem nagyon jut idő beszélgetésre, azt inkább a téli napokra tartogatják. Ilyenkor a férfiak esténként összejönnek, jóízű homoki boraikat kóstolgatják, vitatják az évi termést, az állatok szaporulatát.
Pár módosabb család él közöttük. Akinek nincs saját birtoka, ide kerül cselédsorba. A házak vályogból épültek. Tégla háza, nagy udvara csak a gazdagabbaknak van. A szegényebbek és gazdagabbak házai is néhol lakatlanok, nem is véletlen, különös időket élnek.
Törökök száguldoznak a városok között. Dúlnak, fosztogatnak. A lakosság pedig a környékbeli nádasokba menekül előlük, ahová nem tudják követni őket, mert nem ismerik azokat a pontokat, ahová biztonságosan léphetnének, aki elvéti az elsüllyed. Menthetetlen a nádasban, mélyre húzza a láp ott, ahol csak egy-egy zsombék a biztos pont.
Békés napokon visszatértek a földjeikre. Szántottak, vetettek, arattak. A termésből jutott is, nem is. A török is tudta mikor terem a búza, mennyi idő, míg a szélmalom megőrli, aztán vitte zsákszámra, de a péket is fosztogatta friss kenyérért.
Húst is vett mellé, elhajtotta a birkákat.
Ha valaki szólni mert, mint tavaly Balogh, a molnár, az nem élte túl azt a napot.
Megtanultak hallgatni, jobb nem bosszantani a törököket. Fegyverük, gyors lovuk van.
Hírek jöttek innen-onnan, máshol sem jobb a helyzet.
— Esetleg a várakban — sóhajtották némelyek.
— Kovács bácsi, itt a mi várunk! — mutatott a láppal körbevett kis szigetre Jani, a juhász.
Ő bejárt a város szélére legeltetni a birkáit, már ami megmaradt belőlük.
Sokat forgolódott a molnár árván maradt lánya, Balogh Anna körül. Közben szemével simogatta azt a pár birkát, amit a menyegzőre szánt.
— Ha megmaradna addig — sóhajtotta sűrűn.
Segített a malomban is, ha kellett szélirányba állította a vitorlákat, s ott mellette a sötét zugban bizony gyakrabban ölelte volna magához a lányt, de az csak halasztotta a hosszabb öleléseket.
— Majd tuggya, az esketés után!
— Tuggya a török! — viccelődött Jani.
Anna ilyenkor mindig elkomorodott. Ijedten simította végig hosszú aranybarna hajfonatát.
A török háremekre gondolt. A lányokra, arra a kettőre, akit magával vitt egy szpáhi.
Rács mögött élik az életüket, sokadik ágyasai valamelyik telhetetlen pogánynak.
A tavalyi nyáron ő is futva menekült a nádasba. Egy köpcös török katona fenyegetőzött utána sokáig a lováról:
— Lácc még! — kiabálta.
Ahmed megborzongott, olyan érzése volt, hogy ő ül azon a lovon… és a lány?
Igen a lány, az övé kell hogy legyen! Visszajön érte, biztosan vissza. Olyan valóságosnak tűnt az álma.
Reggelre magasra szökött a láza, orvost hívtak hozzá.
Folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Sonkoly Éva
