Három hegyen át utazott, míg meg nem érkezett Réka a várva-várt Palotakastély kertjébe. Már messziről hívogatta a tó. A meg-megcsillanó tovakorcsolyázott napsugarak egyenesen az ő szemében landoltak. Csak ennyi kellett. Kis szíve hirtelen örömódát dobolt, a lábai parancsot kaptak. Futásnak eredt. A tópartig meg sem állt. A Palota kert tavi hattyúk már vártak rá. Először is kedvesen köszöntötték a gyönyörű kislányt.
— Szia, Réka! Szép jó reggelt!
A kíváncsiskodó vadkacsák is egyből ott termettek, semmiből sem maradhattak ki, ami a tavon történik. Réka csilingelő hangján megszólalt:
— Kedves tavi lakók! Köszöntelek benneteket ezen a tündérien szép, napsugaras délelőttön.
A hattyúk és a vadkacsák tátott csőrökkel, kerekre nyílt szemekkel, kicsit megszeppenve a meglepetéstől, szinte egyszerre mondták csodálkozva:
— Te beszélsz a nyelvünkön?!
— Hát persze. Nektek még nem mondta a fülemüle? Őt már idefele futva üdvözöltem.
— Neeem — nyújtották el a szót még alig-alig felocsúdva a csodálkozásukból a gyönyörű tollú madarak.
— Mi már tudjuk, tudjuk! — kiabálták a vízipókok vízikori közben, kicsit beképzelten, de kedvesen.
A pici halak is ki-kiugrándoztak a vízből jelezvén, hogy már ők is hallották a nagy hírt. Réka bájosan elmosolyodott és leguggolt a víz partján. Annyira közel, hogy majdnem belecsúszott a vízbe. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve lehasalt a fűbe. Két csöpp tenyeréből tölcsért formált és egészen a víztükörhöz hajolt. Csivitelőn megszólalt, csak úgy pörgött a nyelve:
— Üdvözlök minden tólakót a mélyben lent és idefent! Kicsiket és nagyokat. Ebihalakat és halakat, kagylókat és rákokat, siklókat és csigákat. Üdvözöllek benneteket is fák, virágok, hernyók, kukacok, pondrók és benneteket is, futrinka mókusok!
Egyszeriben megéledt minden, boldog kacagásban hajlongtak a fák, csilingeltek a virágok, ugrándoztak a mókusok földre le és fára fel.
— Mi is üdvözlünk! Mi is! Mi is! — szólt a szűnni nem akaró üdvözlés mindenfelől.
Ahogy befejezte kedves köszöntését, pillanatokon belül nagy ribillió támadt. Réka is megriadt egy pillanatra, felpattant, és pár lépésre eltávolodott a tótól.
— És velünk mi lesz? — zengett az egész nádas a békák dühös kuruttyolásától.
— Drága kicsi békáim! — susogta türelmesen Réka. — Most következtek. Én igazán nem akartalak megbántani benneteket. Lássátok be, én következetesen szerettem volna betartani a köszöntések sorát. Legelőször a fülemüle mosolygott rám, azt viszonoztam. Majd a hattyúk már itt vártak rám, akkor nekik köszöntem. A vadkacsák is rögtön csatlakoztak, így őket is köszöntöttem. A vízipókok és a pici halak is engem üdvözöltek, és én viszont. Ti meg egyből dühösen rám ripakodtatok. Én nektek is szép napot kívánok!
— Te nagyon kedves és igazságos kicsi lány vagy! Legyen emlékezetes a mai napod! — döngicsélték a méhecskék, akik éppen nektárt szürcsölgettek a tóparton sárgálló gyermekláncfű virágmezejéről.
— Szorgalmas kis csíkos barátaim! Csak ügyesen, dolgozzatok ma jó sokat! Kívánok ehhez sok erőt a mai verőfényes virágporgyűjtő napon.
Ekkor a fű tövében megpillantotta a libasorban haladó hangyákat. Óvatosan leguggolt, nehogy elállja az útjukat és rájuk mosolyogva dalolni kezdett:
— „Ha minden napsugár egy-egy hangyát megtalál, gyönyörű lesz a nyár!”
— Ez nagyon szép volt, kedves Réka — mosolyogtak vissza a hangyák.
Váratlanul megint nagy hangzavar támadt, de most nem a békák voltak. Egy gyereksereg jelent meg három csónakban, vitatkozva, incselkedve, kiabálva egymással, mintha mások nem is léteznének körülöttük. Versenyeztek. Ütötték-verték a lapátjaikkal a víz tükrét. A víztükör valamennyi csapásnál feljajdult. Réka rájött, hogy cselekednie kell. Meg kell menteni a víztükröt, mielőtt teljesen összetörik a felelőtlen gyerekek. Trillázó hangjával, a fülemüle csodaszép énekével együtt segítségért riadóztatták a tó összes lakóit. Minden tavi lakó egyből ott termett a csodálatos hívó szóra. Közösen gyors haditervet szőttek és máris elkezdődött a „VÍZTÜKÖR VÉDELME” akció.
A méhecskék feladata az volt, hogy megakadályozzák, hogy a gyerekek a lapátokhoz érhessenek. A hattyúk, a vadkacsák és az óriás halak együttes erővel kivontatták a csónakokat a partra. A meglepett és elcsendesedett gyerekek szó nélkül kiszálltak a csónakokból. Akkor látták meg a csodálatos hajú, mosolygós kislányt.
— Hát te ki vagy? — kérdezték.
— Legyetek üdvözölve! Én Réka vagyok. És ti?
— Mi a palotakerti iskolában tanulunk, de ma a tóhoz jöhettünk játszani.
— Láttad mi történt az előbb velünk? — kérdezték kis szünet után aggodalmasan.
— Hát persze — szólt Réka csilingelő hangján. — A tó lakói és én megvédtük a tó tükrét.
A gyerekek szeme elkerekedett.
— A hattyúk és a vadkacsák kitolták a csónakjainkat a partra — álmélkodtak még mindig kételkedve.
— Meg az óriás halak. Ők is — tették hozzá a többiek.
— A méhek nem engedték, hogy megfogjuk a lapátokat — panaszolták többen.
— Nem bizony. Ez volt a haditervünk első része. Segítettem nekik kiötleni, hogy mit tegyenek. Valamit tennünk kellett, hogy ne törjétek tovább a vízi rét tükrét — logikázott Réka.
Na, most aztán végképp elkerekedett a sok kis gézengúz tekintete.
— Hogy, hogy? Hogy te? Hogy ti? Te megbeszélted velük, mármint a hattyúkkal, a halakkal, a méhekkel? — értetlenkedtek a nebulók.
— Persze! Én már régen beszélgetek minden élőlénnyel — mosolygott Réka.
A gyerekek nem győzték kapkodni a fejüket.
— Bocsánatot kellene kérnünk — javasolta az egyik renitens fiúcska. — Bizony. Tudniuk kell a tó lakóinak, hogy mi csak játszottunk. A következményeire nem is gondoltunk — mondta elgondolkozva az egyik rakoncátlan kislány.
— Réka! Tolmácsold nekik a bocsánatkéréseinket! Ünnepélyesen megfogadjuk, hogy ezután mi leszünk a tó őrei. Minden gyereknek elmeséljük, hogy hogyan élnek a tó lakói. Mi csak vendégek lehetünk köztük.
A vadkacsák bájos hápogásba kezdtek. Ugyanis ők csak azt hallották. Réka minden apró részletet megbeszélt a madarakkal:
— Szerintetek érdemes megpróbálni? — kérdezte mosolyogva. Most erre a hattyúk kezdtek bólogatni. Réka megkérdezte: — Gondoljátok, abból megtanulnák, hogyan kell tisztelni a tavat és lakóit?
Na, erre a békák kezdtek rá kuruttyolni.
— Jól van, na! Nem haragszunk rátok — jelentette ki Réka a gyerekek felé fordulva. — Sőt. A tó lakói úgy döntöttek, hogy egy felejthetetlen meglepetést készítenek számotokra. Helyezkedjetek el kényelmesen a parton és legyetek türelemmel.
Így is lett. A gyerekek kíváncsian és izgatottan tanakodni kezdtek, vajon miben lesz részük?
Réka már a további feladatra koncentrált.
— Kezdődjön hát! Tegyétek meg a szükséges lépéseket békák!
Utasításaikra a vadkacsák sorba rendeződtek, majd felrepültek a fákra, mindenki a megszokott helyére. A hattyúk fenségesen összebújtak. A méhecskék a kaptáruk bejáratánál álltak elrendezett sorokba. A hangyák a boly köré gyülekeztek. A mókusok hol felfutottak a fák fatörzsein, hol le. De ezt már mindenki megszokta. Lökött kis társaság. A vízipókok is igyekeztek csenden vízikorizni, ők sem tudják ezt soha abbahagyni.
Ekkor az összes béka egy nagy énekkarrá rendeződött a tó közepén álló kicsi szigeten. Elkezdődött a varázslatos, csodálatos tavi koncert. Keveseknek adatik meg, hogy ezt hallhassák. Réka már többször hallotta ezt a csodálatos előadást… A gyerekek viszont még soha ehhez hasonlóba sem részesültek. Egyik ámulatból a másikba estek.
Az est fénypontja — mint mindig — a fülemüle volt. Az énekesmadarak királya. Szólóban énekelte világhírű áriáját. A koncert végén a békák szerenádja csendült fel, majd egy szolid álomba ringató altatódal zárta a csodakoncertet.
A gyerekek, álmaikból ébredezve kedves hangon beszélgettek, gyönyörködtek a hattyúk és a vadkacsák látványában, ahogy fenségesen, nesztelenül siklanak tova a fénylő víz tükrén. Tréfálkozva figyelték, hogy a vízipókok melyik csapata áll nyerésre a vízikoriban. Pár gyerek a virágok között lépdelt óvatosan, szurkolva a méheknek, hogy elegendő nektárt gyűjtsenek lábkosaraikba.
Rékát csillogó szemű békák hada vette körbe. Egymásra mosolyogtak. Ki sem kellett mondani az „örök barátság” szavakat, hiszen már beszéd nélkül is értették egymást.
Réka, „örök barátság” búcsút vett a Palotakert tavának összes lakójától és új barátaitól, a palotakerti iskola tanulóitól, akik már tudták, evezőiket csak lágyan szabad a tó tükrébe meríteniük.
És… Amilyen gyorsan ideszaladt a tóhoz, most legalább olyan gyorsan elfutott a Palotakertbe. Ott felkapták az álommanók, és három hegyen innen visszaröpítették, egyenesen az ágyikójába.
Reggel édesanyja vidáman ébresztette.
— Mi van, kis manóm? Hol jártál álmodban?
És akkor Réka levegőt sem véve elmesélte csodálatosan izgalmas kalandját a tónál. Iskolába menet vidáman mentek el a tó mellett. Réka lépten-nyomon integetett a madaraknak, a fáknak, a mókusoknak…
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Szokol Bernadette
